2018. december 18., kedd Auguszta napja

 

Archívum

 
Nem igaz, hogy Magyarországon nem éri meg tanulni

Alig van diplomás munkanélküliség, és nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedő bérelőnyük van az egyetemet, főiskolát végzetteknek a szakképzetlenekhez képest. A munkaerőpiac továbbra is jól képzett munkavállalókat szív fel és kevésbé a szakmunkásokat. Nemrég jelent meg a 2012-es Társadalmi Riport, amelynek több tanulmánya is foglalkozik a magyar oktatás folyamataival. Tóth István Györgyöt, a TÁRKI Társadalomkutatási Intézet Zrt. vezérigazgatóját, a Társadalmi Riport társszerkesztőjét kérdeztük ezek megállapításairól.

toth_istvan_gyorgy– A Társadalmi Riport több tanulmánya is azt bizonyítja, hogy igenis megéri tanulni. Sokan ugyanakkor azt vallják, hogy nincs szükség ennyi diplomásra, nem kell ennyi képzett emberfő, jobb lenne több kétkezi munkás. Hogyan lehetne őket meggyőzni az ellenkezőjéről?
– Például úgy, hogy rábírjuk őket, nézzék meg az adatokat. Magyarországon a felsőfokú végzettséggel rendelkező munkavállalók bérelőnye az alacsonyabb végzettségűekhez képest sokkal magasabb, mint a legtöbb OECD-országban. Vannak olyan évek, amikor nálunk a legmagasabb, de mindig benne vagyunk az első háromban. Ez a bérelőny, visszatekintve az elmúlt évtizedekre, ráadásul egyre nőtt. Míg a rendszerváltozás előtt a diplomások keresete 57 százalékkal haladta meg az általános iskolai végzettségűekét, 1995-ben már 70, 2002-re 92 százalékkal. Azóta is 90 és 100 százalék ez a kereseti többlet. De érettségizni is megéri: az általános iskolai végzettségűekhez képest e csoport bérelőnye ma is mintegy 35 százalék körül van. A mostani oktatáspolitika egyik preferált területe a szakiskola, miközben a „szakik” mindössze 10 százalékkal keresnek többet, mintha a 8. évfolyam után abbahagyták volna az iskolát. És ez az érték az elmúlt húsz évben nagyjából változatlan. Ha azt vizsgáljuk, hogy az alacsony keresetűek hogyan oszlanak el a végzettség szerint, ugyanezt látjuk. Ha jobban akarunk keresni, érdemes tanulnunk. E kategóriába a diplomások 5 százaléka sem tartozik húsz éve, míg a legfeljebb általános iskolát végzettek közel fele. 1995-ben még az alacsony keresetűek negyede volt szakiskolát végzett, ez az arány azonban jócskán megnőtt, 2006-ban már a 38 százaléka.


– Tehát jól keresnek a diplomások. De szükség van ennyi egyetemet, főiskolát végzett munkavállalóra? El tudnak helyezkedni?
– Pontosan ez a másik érv a „minél többet tanulni” álláspont mellett. A diplomások munkanélküliségi kockázata lényegesen kisebb, mint az alacsonyabb végzettségűeké. 2011-ben a munkanélküliségi ráta az egyetemet végzettek körében mindössze 3,4 százalékos volt (főiskolát végzettek körében 5,1). Minden ellenkező híresztelés ellenére tehát a munkaerőpiac nem diplomás túlképzést mutat, hiszen az alacsonyabb iskolai végzettségűek között lényegesen nagyobb a munkanélküliség, mint a magasabb végzettségűek között. A fiatalok között az átlagosnál magasabb a munkanélküliség, de a felsőfokú végzettségű 25–29 évesek mindössze 6-7, az érettségizettek 10-13 százaléka nem talált állást, míg a szakmunkásoknak a 17, a szakképzetleneknek pedig a 30 százaléka. Nagyon furcsa tehát azzal érvelni, hogy a munkaerő-piaci igények miatt kell a felsőfokú végzettségűek arányát korlátozni, illetve a szakiskolákban csökkenteni a közismereti órák számát. A mai oktatási átalakítások okai mögött inkább a költségvetési megszorítások, téves ideológiák és egyes vállalkozói körök olcsó munkaerő iránti éhsége áll. Van mit javítani a köz- és a felsőoktatáson is, de az az érv, hogy Magyarországon nem éri meg tanulni, nem igaz.


– A Társadalmi Riportban Kolosi Tamásék azt állítják, hogy megalapozatlanok azok a nézetek, amelyek szerint az iskolázottsági arányokat alá kell vetni a munkaerőpiac pillanatnyi igényeinek, ahogy azt az oktatáspolitikusoktól gyakran hallani. Valamilyen összhangra azért csak kellene törekedni, nem?
– Az a törekvés, hogy közvetlenül a munkaerő-piaci igényekhez igazítsák a felsőoktatási kibocsátást, egy téves elképzelésen alapul: azon, hogy a felsőoktatásnak és a középfokú oktatásnak is olyan erősen célzott, specifikált ismereteket kellene átadnia, amiket épp most a munkaerő-piacon keresnek. A helyzet ugyanakkor az, hogy jelenleg a szakmák jelentős része egy életpályán belül is többször megújul, ezért sokkal nagyobb szükség van arra, hogy az oktatási rendszer bármilyen szintjéről kikerülők olyan készségekkel és képességekkel rendelkezzenek, amelyekkel képesek lesznek később is tanulni és alkalmazkodni a munkaerőpiac változásaihoz. Tehát nem az az érdekes, hogy éppen most, a technológia jelen állása szerint melyek azok a technikai képességek, amelyeket bírni kell, hanem az, hogy aki kikerül az oktatási rendszerből, tudjon az életpályája során többször is váltani. Nekünk az az érzésünk, hogy e tekintetben most mind a köz-, mind a szak-, mind a felsőoktatást rossz irányba akarják elmozdítani. Kolosi Tamás és Keller Tamás a tanulmányában ezt úgy fogalmazta meg, hogy „nem az iskola munkaerő-piaci szétosztó funkcióját, hanem inkább műveltségátadó funkcióját kellene erősíteni”.


– Van egy olyan közkeletű vélemény, hogy miközben túl sok a felesleges diplomás, lehetetlen egy jó vízvezeték-szerelőt, kőművest találni, ezért jobb lenne, ha az állam kevesebb egyetemistát és több szakit képezne ki. Van összefüggés a két dolog között?

– Én azt gondolom, hogy ha kevesebb gyereknek engedjük meg, hogy felsőfokú tanulmányokat végezzen, attól nem lesz több vízvezeték-szerelő. Nincs összefüggés. Azt személyesen én is tapasztalom, hogy nincs elég vízvezeték-szerelő, de ennek okát inkább a szakképzés rossz minőségében és a szolgáltatási szektor piaci problémáiban érdemes keresni.


– A tankötelezettség felső korhatárát 16 évre szállították le, mondván, hogy aki nem akar tanulni, hagyjuk, hadd álljon munkába.
– Ez az intézkedés leginkább a nehezen kezelhető gyerekektől való megszabadulásról szól. Az oktatási rendszerünk ahelyett, hogy szakmai megoldást keresne erre a problémára, tantervet fejlesztene, új pedagógiai módszereket alakítana ki, lejjebb szállítja azt az időt, amit ezeknek a gyerekeknek az oktatási rendszerben el kell tölteniük. Igyekszik tőlük az iskola minél hamarabb megszabadulni, kitolja őket a munkaerő-piacra – de ez nem old meg semmit. Ezek a 16-17 éves gyerekek, alacsony iskolai képzettséggel, alacsony alkalmazkodási képességgel kerülnek be a munkaerő-piacra, emiatt önmaguknak is folyamatosan súlyos problémákkal kell majd szembenézniük és a társdalomnak is folyamatosan problémát fognak okozni. A fejünket a homokba dugjuk, a problémát átgörgetjük máshova. Az OECD-országokban Magyarországon van a legkisebb esélye annak, hogy állást kapjon egy szakképzetlen munkavállaló. Említettük, hogy mekkora a bérolló a magas és az alacsony iskolai végzettségűek között. Ennek csak az egyik oka az, hogy a diplomások sokat keresnek (az egyetemi végzettségűek az átlagbér kétszeresét), a másik az, hogy a szakképzetlenek nagyon keveset (az átlagbér felét).


– Miért van az, hogy nálunk ennyire nem találnak munkát a szakképzetlenek? Mennyiben segít ezen a közmunkaprogram?
– Magyarországon a rendszerváltozás után kialakult egy olyan foglalkoztatási szerkezet, amelyből gyakorlatilag eltűntek azok a (mezőgazdasági, könnyűipari és más ágazati) állások, amelyek felszívták az alacsony iskolai végzettségűeket. Mondhatni, egy picit túlmodernizálódott a magyar gazdaság. A közmunkaprogramok csak akkor tudnának eredményt elérni, ha az abban részt vevők megtalálnák helyüket az elsődleges (valódi munkáltatók által valódi foglalkoztatottságot jelentő) munkaerőpiacon. Ezzel kapcsolatban nagyon szkeptikus vagyok.


– A kötetben azt is bizonyítják, hogy a családi háttér – mindig is meghatározó – szerepe a későbbi foglalkozási státusra Magyarországon egyre nő, s ez a hatás nem közvetlenül érvényesül, hanem indirekt módon, az iskolai végzettségen keresztül.
– A szülők szocioökonómiai státusa minden országban és mindig is meghatározta a gyerekek későbbi társadalmi státusát. A különbség ennek mértékében van. Magyarország extrém ebből a szempontból, a PISA-vizsgálatok ezt rendre leírják. Nálunk az iskolarendszer egyáltalán nem tudja csökkenteni ezt a hatást. Ennek több oka van. Minél lejjebb van az iskolarendszerben az a döntési pont, amikor eldől, hogy kiből mi lesz, annál kevésbé tudja csökkenteni az a rendszer ezt a különbséget. Van egy iskolaszerkezeti aspektus is: ha a gyerekek – mint nálunk – már 4 év után, 6 év után szelektálódnak, az növeli a szülői háttér újratermelődési esélyeit. Mint ahogy a tankötelezettség korhatárának leszállítása is, hiszen minél tovább benntartjuk az iskolarendszerben a gyerekeket, annál nagyobb esélyük van ledolgozni a családi háttérből adódó hátrányukat. A közoktatás legfontosabb dolga az lenne, hogy minden gyermeket segítse hozzá ahhoz, hogy önmagához képest a maximális fejlődést elérje. A gyerekek képességeinek eloszlása nem ugyanaz, mint a szülői háttér eloszlása, ezért itt van egy olyan feladat, hogy azok a gyerekek is elérjék a képességeik maximumát, akik szegényebb családban születtek. Ezt pedig akkor lehetne jól megoldani, ha minél tovább benn maradnának az iskolában, és minél cizelláltabb, az egyes gyerekek fejlődési üteméhez alkalmazkodó pedagógiai program révén tanítjuk a gyerekeinket. De az államilag támogatott helyek csökkentése a felsőoktatásban vagy a közismereti képzés „lenullázása” a szakoktatásban szintén felerősíthetik azt a – már így is nagyon aggasztó – tendenciát, hogy az iskola semmit nem tesz az egyenlőtlenségek csökkentése érdekében.


– Mennyire működik Magyarországon az a fajta „kiszorítósdi”, amelyben a diplomások elvállalnak olyan pozíciókat is, amelyekhez elegendő volna az érettségi, ezzel megnehezítve az érettségizettek elhelyezkedését, akik emiatt elvállalnak olyan állást, amihez nem feltétlenül kellene ilyen végzettség, de ezzel a szakmunkásokat szorítják ki?
– Ez egy világjelenség, nálunk is megfigyelhető. De nem értem, mi ezzel a probléma?


– Az a gond – mondják –, hogy így pazarló a rendszer. Drágán kiképzünk egy bölcsészt, aki elmegy titkárnőnek.
– Igen ám, de azt is érdemes figyelembe venni, hogy a szakmák többsége teljesen megváltozott. A klasszikus példa az esztergálás. Az esztergagép kezelése 30 éve még egészen más képességeket igényelt, mint a mai számítógép vezérelte, bonyolult, modern eszközök üzemeltetése. Egy titkárnő ma már egészen más feladatokat lát el, mint 20-30 éve. Régebben elég volt, ha udvariasan be tudott mutatkozni, tudott gépírni és kávét főzni. Ma már, amikor nyelveket kell beszélnie, az informatikához kell értenie stb., nem biztos, hogy meg tudja tanulni a szükséges dolgokat egy tanfolyamon. De majdnem minden szakmában nő az adott terület bonyolultsága, a szakmai elvárások szintje. Általánosságban is el lehet mondani, hogy mondjuk száz éve, az akkori társadalmi-gazdasági viszonyok átlátáshoz alapszinten elég volt négy elemi, hat polgári, tehát egy viszonylag alacsonyabb szintű iskolai végzettség. Ma, amikor tízévente új ágazatok jelennek meg a gazdaságban, nem elég a társadalomban való eligazodáshoz 4-8-12 év iskola. Az, hogy a gyerekek nem 18, hanem 24 éves korukig vannak az iskolarendszerben, esélyt ad arra, hogy később alkalmazkodni tudjanak. Száz éve, ha valaki elvégezte a középiskolát, az viszonylag magas iskolázottságnak számított. Szerintem azt, hogy ma hosszabb ideig járnak a gyerekek iskolába, úgy érdemes felfogni, hogy a középfokú iskolákat kvázi meghosszabbítottuk, mert több ismerettel kell rendelkezniük a munkavállalóknak. Azon keseregni, hogy sok a diplomás, nem érdemes. Persze azt át lehet gondolni, hogy a képzettségi területek között milyen hangsúlyeltolódásokat kellene tenni. Biztos érdemes terelgetni a rendszert arra, hogy például kevesebb kommunikáció és több mérnök szakos hallgató legyen. A munkaerőpiac szempontjából vonzóbb szakok felé egyébként kormányzati beavatkozás nélkül is elmozdul a rendszer. A hallgatók és szüleik nem teljesen tudatlanul választják meg a szakokat, érzékelik, melyik szakma mennyire térül meg, amire aztán valahogy reagálnak. Sokkal helyesebben járna el az oktatási kormányzat, ha kellő információval látná el a hallgatókat a döntéseik következményeiről (a diplomák megtérüléséről, a végzés utáni elhelyezkedési esélyekről, mondjuk egy jól kiépített diplomás pályakövetési rendszer adatai alapján) és utána rájuk hagyná, milyen szakmát, milyen felsőoktatási szakirányt választanak. Később ők fogják viselni a döntéseik következményeit.


– Mi az álláspontjuk, javaslatuk tandíj-ügyben?
– A Társadalmi Riport nem fogalmaz meg javaslatokat, nem ez a célja. Az a célja, hogy monitorozza, nyomon kövesse a társadalom és a gazdaság fontosabb trendjeit. Nem elsődleges funkciója, hogy szakpolitikai javaslatokat tegyen. A tanulmányoknak nincsenek olyan fejezetei, hogy mit kellene tenni az adott területeken. Leírjuk, hogy a tárgyalt társadalmi, gazdasági alrendszer merre tart, és természetesen megpróbáljuk leírni azt is, hogy ennek mi lesz a várható következménye. Természetesen nem rejtjük véka alá a kötetben, ha azt látjuk, hogy valami rossz irányba mozdult el. Ilyen értelemben megjelenik valamennyire a szerzők véleménye, de konkrét javaslatokat nem teszünk.


– Ilyen vélemény, hogy a most zajló oktatási változtatásoknak az lesz a következménye, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek még erőteljesebben fognak növekedni?
– Igen, végig emellett érvelünk a Társadalmi Riport ezzel kapcsolatos tanulmányaiban. Megnéztük hosszabb távon, milyen szerepe volt az iskolázottságnak az egyenlőtlenségek fenntartásában. A rendszerváltozás táján ebben még annak volt a legnagyobb szerepe, hogy kinek volt munkahelye és kinek nem, hiszen 1987 és 1993 között 1-1,5 millió munkahely egyszerűen eltűnt. Később került előtérbe az iskolázottság. Van egy állandó versenyfutás a technológiai fejlődés és az iskolai kibocsátás között a szakmák szintjén is és az általános képzettség tekintetében is. Ha a technológiai fejlődés megköveteli a magas képzettségi szintű munkaerőt, akkor megnő a magas iskolázottságúak bérelőnye. Ha aztán az iskolarendszer kibocsátja a szakmastruktúra szempontjából megfelelő mennyiségű és minőségű frissdiplomásokat, akkor a kínálat leszorítja ezt a bérelőnyt. A ’90-es évek felsőoktatási expanziójának például az adataink szerint határozottan volt egy egyenlőtlenség-csökkentő szerepe. A már említett intézkedések azt vetítik előre, hogy újra megerősödik az iskola szerepe az egyenlőtlenségek növelésében.


– Meddig lehet összetartani egy – ezek szerint – egyre jobban szétszakadó társadalmat? Fel lehet vázolni valamilyen forgatókönyvet?
– A Társadalmi Riportnak az sem célja, hogy víziókat vázoljon fel. A társadalmi kohézióhoz az lenne a legfontosabb, hogy a társadalom tagjai képesek legyenek ugyanazon a nyelven beszélni, képesek legyenek életük során többször is pályát változtatni, és megérteni a társadalom azon szegmenseinek a működését is, ahonnan korábban nem volt tapasztalatuk. Tanulmányok sokasága bizonyítja, hogy ebben az oktatásnak meghatározó szerepe van. Egy olyan oktatásnak, amely egységes, minél tovább benn kell tartania a gyerekeket az iskolában, és minél inkább általános alkalmazkodási képességekkel kell ellátnia a diákokat, hallgatókat. A társadalmi kohézió és az oktatási beruházás is szoros kapcsolatban áll egymással.


FL


Tóth István György
A TÁRKI Társadalomkutatási Intézet Zrt. vezérigazgatója az intézet 1998-as megalapítása óta és a TÁRKI Egyesülés ügyvezető igazgatója 1995 óta. 2003-ban szerzett szociológia PhD fokozatot. Egyetemi magántanár a Budapesti Corvinus Egyetemen. Számos kutatási projektet vezetett Magyarországon és nemzetközi környezetben egyaránt. Kutatási témái: társadalomszerkezet, jövedelem-eloszlás, a jóléti állam gazdaságtana, értékek és attitűdök. Több nemzetközi szervezet (OECD, Világbank) tanácsadója volt, valamint nemzetközi oktatási programokban előadóként vett részt. 1998 óta társzerkesztője a Társadalmi Riportnak, 2008-ban szerkesztőként elindította a Tárki Európai Társadalmi Jelentés sorozatot. (Forrás: www.tarki.hu)

 

(c) Commitment Szolgáltató és Tanácsadó Kft., 2003-2009. Minden jog fenntartva.