2018. december 10., hétfő Judit napja

 

Archívum

 

Újratervezés?

A közoktatási törvény koncepciója és a Széll Kálmán-terv

A tankötelezettség 15 éves korra történő leszállítása, a gimnáziumok, szakközépiskolák és szakiskolák „egészséges arányának” helyrebillentése, duális szakképzési modell bevezetése – egyebek mellett ezek a javaslatok is megfogalmazódnak a kormány Széll Kálmán-tervében. Ezek a változtatások önmagukban is elegendőek lennének arra, hogy elölről kezdhessék a munkát az új közoktatási törvény koncepciójának kidolgozói. Időközben azonban az is kiderült, a törvényt megalapozó költségvetési számítások finoman szólva is korrekcióra szorulnak, Pokorni Zoltán, az Országgyűlés Oktatási, Tudományos és Kutatási Bizottságának elnöke pedig az iskolaszerkezet átalakításának szükségességét vetette fel.

A 15 éves tankötelezettség kockázata
Először is látni kell, hogy önmagában nem értelmezhető a tankötelezettség 15 éves korra való leszállítása. Pozitív vagy negatív következményeit akkor lehet felmérni, ha vizsgáljuk – többek között – az ingyenesség kérdését, az adott időszakban megszerezhető végzettségeket, figyelembe vesszük a gazdaság, a munkaerőpiac helyzetét vagy éppen a foglalkoztatást támogató eszközöket.
Nagyon leegyszerűsítve a tankötelezettségnek két meghatározó funkciója van. Egyrészt kényszerítő eszközként működik, feladata, hogy benntartsa a gyerekeket az oktatási rendszerben, lehetőség szerint addig, amíg releváns tudást tanúsító végzettséget nem szerez a további iskolafokozatba vagy a munkaerőpiacra való lépéshez. Másrészt kapcsolódhat az ingyenességhez, azaz garanciális elemként is működhet.
Hogy önmagában a tankötelezettségi előírás nem mindenható, jól látható abból, hogy ma a 18 éves korig tartó tankötelezettség ellenére is ki lehet lépni a közoktatási rendszerből – végzettséggel is, azaz legálisan, de végzettség nélkül is. Mint ahogy az is egyértelmű, hogy az ingyenesség biztosítható a tankötelezettségi kor betöltése után is: erre példa a közelmúlt, amikor ugyan 16 éves korig tartott a tankötelezettség, a gyerekek többsége mégis 18 éves koráig tanult ingyenesen Magyarországon.
Célravezetőbb tehát azt vizsgálni, hogy mi az a tudás (és ehhez kapcsolódó végzettség), amelynek megszerzése ingyenesen, az állami oktatás keretében garantált, s ehhez képest másodlagos az, hogy ennek mekkora része jut a tankötelezettség idejére.
A nemzetközi összehasonlító adatok szerint Magyarországon a tanév hossza és a napi kötelező órák száma alacsony: a magyar közoktatás 18 éves korig biztosít annyi ingyenes képzési időt a gyerekek számára, mint amennyit például az angol, francia vagy spanyol rendszer 15 éves korig. Vagyis hiába hosszabb a tankötelezettség, ha az állam által garantált képzési idő kevés.
Arra nézve, hogy a fiatalok hány éves korukig maradnak az iskolapadban, meghatározó erővel bír az is, hogy milyen más, a tanulást ösztönző rendszert működtet az adott ország. Egy jól működő ösztöndíjrendszer többeket tarthat bent az oktatásban, mint önmagában a tankötelezettség, mint ahogy jobban motivál a tanulásra, ha egy képzés piacképes, az egzisztencia megalapozására alkalmas végzettségeket ad, mint ha csak a törvény ereje tart valakit az iskolapadban.
Meghatározó a gazdaság állapota és a gazdasági szereplők magatartása is. Ha jól megy a gazdaságnak, és munkaerőhiány van, akkor képes felszívni a fiatal, pályakezdő, esetleg alacsonyabb végzettségű munkavállalókat is (ami persze nem jelent garanciát a későbbi foglalkoztatásra). Ha ellenben a gazdaság nem fejlődik, vagy stagnál, ha a munkaerő kínálata lényegesen meghaladja a keresletet, akkor a munkáltatók szívesebben alkalmaznak tapasztaltabb, tehát idősebb és jobban kvalifikált munkaerőt. Ez – a pályakezdő munkanélküliség magas kockázata – is motiváló lehet a fiatalok számára, hogy akkor inkább tanuljanak, mint munkát keressenek mindhiába. De egy ilyen szituációban az állam számára is célszerű, ha megközelítőleg ugyanannyi pénzből a tanulást, és nem a tétlenséget támogatja.
A visszalépés a 15 éves korig tartó tankötelezettséghez komoly kockázatokat rejt – képzettség nélküli fiatalok kerülnek ki a munkaerőpiacra, növekedhet a munkanélküliség, emelkedhetnek a segélyezés költségei, nő a bűnözés kockázata stb. –, ám látni kell azt is, hogy önmagában a 18 éves korig tartó tankötelezettségi idő sem akadályozza meg mindezt, ha más szabályozó eszközök nem megfelelően működnek, nem erősítik egymást.

Jön az érettségit adó képzések korlátozása?
Talányosan fogalmaznak a Széll Kálmán-terv szerzői akkor, amikor problémaként vetik fel, hogy „a középiskolai rendszer is komoly átgondolást kíván: hiányzik az egészséges arány a gimnáziumok, a szakközépiskolák és a szakiskolák között”. Mindezt a 18 éves tankötelezettséggel összefüggésben említik, ami nehezen értelmezhető. Az annál inkább, hogy okozójának tartják ezt a helyzetet a kétkezi szakmák munkaerőhiányának, ami azonban szakmailag megkérdőjelezhető, sokkal inkább tekinthető véleménynek, semmint tényekre alapozott álláspontnak.
A Nemzeti Erőforrás Minisztérium által kiadott Oktatási évkönyv szerint „1990/91-ben a középfokú oktatásban részt vevő tanulók 44%-a szakiskolában (szakmunkásképzőben) tanult, 2009/2010-ban arányuk 23,8%. Az általános képzést nyújtó és a felsőfokú tanulmányokra eredményesebben felkészítő gimnáziumok részaránya 24%-ról 34,6%-ra emelkedett. A legnépszerűbb intézménytípusba, a szakközépiskolába járó tanulók aránya 33%-ról 41,6%-ra ugrott.” Ez azt jelenti, hogy jelenleg a gyerekek egyharmada tanul gimnáziumban, kétharmaduk pedig szakképzésben vesz részt. Az utóbbi csoportban kétszer annyian vannak azok, akik nem csak szakmát, de érettségit is szereznek középfokú tanulmányaik végén.
Látható az is, hogy valóban egy átalakulási folyamat zajlott le az elmúlt években, az azonban vitatható, hogy ezért lenne ma kevés szakmunkás Magyarországon. A felmérések tanúsága szerint ugyanis a vállalkozások az alkalmazásnál komoly előnyként értékelik az érettségi meglétét, amit magasabb jövedelemmel is hajlandók honorálni. A problémát tehát nem az érettségit adó képzésben résztvevők arányának növekedése okozza, hanem az, hogy a csak szakmát tanulók közül sokan lemorzsolódnak, a végzettek tudása nem megfelelő szintű, a foglalkoztatás körülményei pedig nem vonzóak (gyakori, hogy feketén, minimálbérre bejelentve vagy vállalkozóként hajlandók csak felvenni őket). Nyilvánvaló, hogy ezt a problémát, ezeknek a fiataloknak a foglalkoztathatóságát nem oldja meg az, ha korlátoznák az érettségit adó képzésbe belépők számát. Egy ilyen lépéssel, a tanulni akaró és tudó fiatalok visszafogásával nemcsak az egyének, a tanulók járnának rosszul, de a gazdálkodó szervezetek is, ezért a társadalmi mobilitás és a foglalkoztathatóság biztosítása érdekében sem lenne szerencsés egy ilyen döntés.

Minek nevezzelek? – Német modell vagy magyar modell
A német duális szakképzés sokak számára az első számú (és gyakran egyetlen) minta, ha a magyarországi szakemberképzés megújítása kerül szóba. Annak ellenére van ez így, hogy számos problémával küzd, s más korszerű és eredményes szakképzési modellek is működnek Európában. És annak ellenére, hogy a magyarországi oktatási és gazdasági környezet mellett a német modell lényegi elemei nem valósíthatók meg.
A Széll Kálmán-tervben megjelenő célkitűzéssel – legyen gazdaság, vállalat közelibb a gyakorlati képzés – alighanem mindenki egyetért, a lényeg azonban a részletekben rejlik. Abban nincs vita, hogy a valós munkaerő-piaci igényekhez kell közelíteni a szakképzés gyakorlatát, és minél több helyen ki kell azt hozni az iskolai tanműhelyekből. A német (és a dán) duális képzési modellnek azonban meghatározó eleme, hogy a képzés a vállalatok tényleges és jelentős költségvállalásával zajlik. Németországban ennek aránya 80% körül van, ami azt eredményezi, hogy a képzésben részt vevő cégek befektetésként tekintenek erre a tevékenységre, a képzés nem öncél, hanem utánpótlás, a saját vállalati igényeknek megfelelő munkaerő biztosításának hatékony eszköze. Ezt jelzi az is, hogy a tanulók többségét a későbbiekben a képzést végző cégek foglalkoztatják.
Ez Magyarországon ma elképzelhetetlennek tűnik. Sok helyen a szakképzésben részt vevő cégek mint ingyen munkaerőre tekintenek a tanoncokra, akiknek hosszabb távú alkalmazását nem tervezik. A finanszírozására nem szívesen szánnának forrást, igyekeznek azt úgy kezelni, mintha csak a tanuló és az állam érdekében állna a képzés. Ennek megfelelően inkább állami támogatásra, kedvezményekre számítanának mind a képzések, mind a későbbi foglalkoztatás tekintetében. Nagy elánnal hivatkoznak arra is, hogy a vállalkozások már amúgy is fizetnek szakképzési hozzájárulást, ami az esetek egy részében igaz is, tény azonban az is, hogy mivel a hozzájárulás számítási alapja a bérköltség, a fekete- és szürkegazdaság nagy aránya miatt az ebből befolyó összeg nagysága irreális.
A másik lényeges eltérés a szakképzés közismereti megalapozása. A tervezett „magyar modell” egyik hátulütője, hogy a közismereti képzést az érdemi tantárgyak vonatkozásában a minimálisra (heti egy tanítási nap) szorítaná vissza. Ez azért gond, mert míg a német fiatalok a szakképzés megkezdésének 7200-8000 közismereti órával a hátuk mögött, 9-10 év „általános iskolai tanulással” vágnak neki, addig a magyar diákok a jelenlegi szabályozás szerint az általános iskola végéig alig több mint 4900 óra alapozást kapnak. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a gyakorlati képzés óraszáma is elmarad a mintaként tekintett modellben meglévő mértéktől, akkor belátható, aligha várható, hogy legalább olyan sikeres legyen szakképzésünk, mint Németországban.

6+3, 4+5 vagy 5+4 a 4+4 helyett?
Pokorni Zoltán éppen ennek kapcsán hívta fel a figyelmet arra, hogy nem a közismereti képzés rovására kell a gyakorlati képzés lehetőségeit bővíteni, mert ebben az esetben kudarcra ítélt a vállalkozás. Véleménye szerint meg kell erősíteni a szakképzés előtti oktatást. A szakpolitikus indokoltnak tartaná az óvoda megerősítését, akár a négyéves kortól történő óvodáztatás előírásával, és mérlegelendőnek nevezte a kilencosztályos alapiskola kialakítást. Ez utóbbi belső szerkezetének kialakítását több szempont befolyásolhatja, melyek közül az egyik meghatározó a kistelepülések nagy száma.
Pokorni szerint a kilencéves képzés után léphetnének tovább a diákok gimnáziumba,
szakközépiskolába, a 2+2 éves szakképzésbe, illetve a duális szakképzésbe (amely lehetne három- vagy négyéves időtartamú), az előrehozott, hároméves redukált szakképzésbe azonban csak azokat szabad beiskolázni, akik esetében más lehetőség nincs a tanulásra, akik különben kilépnének az iskolarendszerből.

Számítási hiba?
Újratervezésre adhat okot az is, hogy a közoktatási törvény koncepciójának kidolgozásakor, úgy tűnik, a szaktárca nem elég körültekintően tervezte a költségeket, illetve jó néhány változtatási javaslat ára egyszerűen kimaradt a csomagból – hívták fel a NEFMI figyelmét az egyeztetések során más minisztériumok és társadalmi szervezetek egyaránt.
Egyik oldalról jóval több, mint százmilliárd forintnyi eltérés van a közoktatási törvény koncepciójának egyeztetésre bocsátott változatában szereplő számok és a hozzá készült háttérszámítások között. Erre az egyik napilap hívta fel a figyelmet: a háttérszámítások szerint a változások hatása 51 975 új álláshely, míg az új változat szerint már „csak” 9115, a költségeknél pedig 440,5 milliárd helyett „csupán” 325,9 milliárd forint jelenik meg az új változatban. Az eltérés lehet számítási hiba is, bár nagyságrendje alapján ez elfogadhatatlanul túl nagy hiba, s lehet az is, hogy a nyilvánosságnak szánt anyag csak a minimális többlet-forrásigényt tartalmazza. Utóbbi mellett szól, hogy több más változtatás beárazása is elmaradt, előbbi mellett, hogy nehezen érthető, a kormányzaton belüli egyeztetésre miért került olyan változat, amely nem a reális igényekkel számol.
A probléma nagy hangsúlyt kapott a kormánypárti képviselőcsoportok siófoki évadnyitó frakcióülésén is, ahol – a tudósítások szerint – nemcsak a közoktatási intézmények esetleges államosításáról, de a koncepció és az életpályamodell finanszírozhatóságáról is éles vita zajlott.
Ennél is nagyobb forrásszükséglete lehet azonban az olyan elemeknek, amelyekkel a tervezet készítői vagy vállaltan nem számoltak (mint például a kis létszámú óvodák, iskolák, a fejlesztő osztályok, a hídprogram indításának ára), vagy valamilyen oknál fogva átsiklottak felettük. Így például nincs szó az ingyenesen biztosított tankönyvek áráról, az új érettségi költségeiről (miközben 20%-kal, 5 helyett 6 vizsgatárggyal többel kell számolni és két tárgyból emelt szinten vizsgáznak majd azok, akik tovább akarnak tanulni). Nem tudni, mennyibe kerül majd a minősítési rendszer működtetése, a segítő szakemberek (iskolapszichológus, fejlesztő pedagógus stb.) foglalkoztatása és a nem pedagógusok bére, vagy éppen a mindennapos testnevelés bevezetésének személyi juttatási és infrastruktúrafejlesztési elemei.
Összességében óvatos becslések szerint is két-háromszorosa lehet a reális költségigény ahhoz a 300 milliárd forinthoz képest, amelyről a tárca vezetői többször nyilatkoztak.


(fl)

 

(c) Commitment Szolgáltató és Tanácsadó Kft., 2003-2009. Minden jog fenntartva.