2018. december 18., kedd Auguszta napja

 

Archívum

 


Az unalom, a rezignáltság és az egzisztenciális passzivitás festője


Henri de Toulouse-Lautrec-kiállítás a Szépművészeti Múzeumban,

2014. április 30.–augusztus 24.

 

Budapest nemcsak a romkocsmáiról híres napjainkban, hanem világhírű képzőművészek kiállításairól is, és érdemes is betérni ezekért a múzeumokba, kiállítótermekbe. A mostani sláger a posztimpresszionista Henri de Toulouse-Lautrec, akinek születése 150. évfordulója alkalmából nyílt tárlat a Szépművészeti Múzeumban. A francia alkotó életének utolsó tíz évében készített kőnyomatait (litográfiáit) láthatjuk, amelyeket a múzeum birtokában lévő olajfestménye, az Ezek a hölgyek az ebédlőben című mű egészít ki mint egyetlen olajfestmény a kiállításon. A budapesti Lautrec-gyűjtemény eddig egyetlen alkalommal volt csak látható, 1964-ben. Lautrec művein és a korabeli fotókon túl a „belle epoque” Párizsát olyan kuriózumok keltik életre, mint az 1900 körül született mozgófilmek és hangfelvételek, amelyeken Lautrec műveinek alakjai láthatók. A tárlat kurátorai Gonda Zsuzsa és Bodor Kata, a Grafikai Gyűjtemény művészettörténészei.

 

A Szépművészeti Múzeum Grafikai Gyűjteménye több mint százezer alkotásból áll. Lautrectől közel 240 művet őriznek – ehhez foghatóan gazdag állománnyal csak a párizsi Bibliothéque Nationale, a berlini Gerstenberg-gyűjtemény, valamint a berlini és a drezdai grafikai közgyűjtemények rendelkeznek. A Grafikai Gyűjtemény kollekciója lehetővé teszi Toulouse-Lautrec grafikai munkásságának átfogó áttekintését mind a funkció (plakátok, könyv- és folyóirat-illusztrációk, borítótervek, színházi műsorok és szereposztások, kottacímlapok), mind pedig a tematika vonatkozásában.

Henri de Toulouse-Lautrec – teljes nevén Henri Marie Raymond de Toulouse-Lautrec Monfa – albi grófi családból származott, Alphonse de Toulouse-Lautrec Monfa gróf és Adele Tapié de Céleyran grófnő első gyermekeként jött világra. Született még egy testvére, de ő csecsemőkorában meghalt. A Lautrec és a Tapié család közötti házasság gyakori volt, szülei első fokú unokatestvérek voltak, sőt apja testvére az anyja húgát vette feleségül. Szülei házassága nem volt boldog, ezért anyja visszahúzódóan fiának szentelte életét.

Toulouse-Lautrec kamaszkoráig úgy fejlődött, mint kortársai, bár többet betegeskedett. 14 és 15 éves korában egymás után eltörte mindkét lábát, ezután megállt a növésben, testi fogyatékos maradt. Testi állapotát már kortársai is a szülők közeli rokonságával magyarázták. Ma már tudjuk, hogy betegsége valóban genetikai rendellenességgel magyarázható, a neve püknodüszosztózis, vagyis tömöttcsontúság. Látszólag egészséges szülőktől, lappangva, recesszíven öröklődik. Olyan szülőknél, akik mindketten hordozzák a hibás gént, a születendő gyermekek 25 százaléka beteg lesz. Toulouse-Lautrec hordozta a betegség összes jellemző tünetét. A csontok kóros felépítése miatt hajlamos volt a csonttörésre. Testmagassága mindössze 152 cm volt, és teste erősen aránytalan: a törzs méretei megfeleltek egy egészséges felnőtt törzsméreteinek, de végtagjai feltűnően rövidek, ujjai tömpék voltak. Koponyáján a kutacsok nem záródtak tökéletesen, ezért abnormális nagyságúra nőtt. Toulouse-Lautrec orvosi tanácsra mindig kalapot viselt, a szakállával pedig az álla fejletlenségét takarta. Az apja, miután megtudta, hogy fia beteg és torz és nem lesz képes vele vadászni, lovagolni és más férfias tevékenységeket űzni, szinte tudomást sem vett róla. Anyja viszont végig a betegágyánál állt: ekkor alakult ki közöttük a festőt egész életén végigkísérő mély szeretet – ahogy életrajzírói fogalmaznak.

Gyermekkorától szeretett rajzolni, füzeteinek margója tele volt karikatúrákkal. Szülei tanárt fogadtak mellé, betegsége idején is rajzolással töltötte az időt, főleg a lovas jeleneteket kedvelte. René Princeteau állatfestő tanácsára kezdett el festeni, és a színben a kifejezés új eszközét fedezte fel. Első művein a mesterétől átvett technikát alkalmazta: apró, laza ecsetvonásokkal, vázlatosan és lágyan festett.

1882-ben Párizsba utazott tanulni, és a forró hangulatú, mindig izgalmas város megragadta őt is. Egy ideig Bonnat műhelyében dolgozott, de a mester csapnivalónak találta Lautrec rajzait, ezért végül 1883-ban Cormon műtermébe ment. Kisebb megszakításokkal mellette dolgozott 1887-ig. Az ő műtermében találkozott Émile Bernard-ral és Van Goghgal, akik mély hatást tettek rá. Ösztönösen lett grafikus. Fokozatosan kezdett túllépni a hagyományos stíluson: kezdetben az impresszionizmus felé haladt, majd a modernebb irányzatokat választotta.

1884-ben elköltözött a szüleitől a Montmartre-ra, abba a házba, ahol példaképe, Edgar Degas is lakott. A szülők aggódtak életmódja miatt, és nem véletlenül, mert egyre inkább hasonult bohém barátaihoz. A XIX. század végén, Párizs falusias szegénynegyedében, a Montmartre-on egyre több kabaré és zenés kávéház nyílt, tele kétes egzisztenciájú alakokkal, félvilági és alvilági figurákkal. Velük lumpolt és éjszakázott. Toulouse-Lautrec felfedezte ezt a számára addig ismeretlen világot, és festményei, rajzai témáját egyre inkább ez a környezet adta: lóversenyek, kánkánt járó táncosnők, bohócok, akrobaták és prostituáltak kerültek a vásznaira. Ő rajzolta a Moulin Rouge plakátjait. Álnéven jegyezte alkotásait, hogy ne kompromittálja a családját. Fokozatosan lecsúszott abból a világból, amelyben született. Plakátjai az utcán éltek, ott lettek autonóm művészetté.

A Montmartre – korántsem hideg atmoszférájú éjszakai életébe – Aristide Bruant költő és sanzonénekes vezette be; a nyolcvanas évek közepétől Toulouse-Lautrec szinte csak éjjel élt. Állandó látogatója a kabaréknak, egy ideig első és talán egyetlen szerelmével, Suzanne Valadonnal együtt, aki előbb híres festők modellje volt, majd maga is festő lett. Toulouse-Lautrecet a szórakozóhelyek lenyűgözték. Ámulva nézte a divatos kánkánt, megismerte a híres táncosnőket, énekesnőket, akikről festményeit, litográfiáit készítette. Nem kerülte el a nyilvánosházakat sem: előfordult, hogy heteket töltött ilyen intézményekben, s a lányok szerették emberségéért, gyengéd együttérzéséért. Távol állt tőle minden előítélet. Nem a puccos hölgyeket, inkább az izgalmasan szép vörös hajú lányokat kedvelte. Egyik ilyen kuplerájban töltött idő alatt, egy Vörös Róza nevű leánytól szifiliszes lett, ami hozzásegítette, hogy még rövidebb legyen az élete.

Első kiállítása törzshelyén, a Mirtilon kabaréban volt 1886-ban, majd a következő évben Toulouse-ban állított ki az Akadémia nemzetközi kiállításán, Treclau álnéven mutatta be képeit. 1888-ban a belgiumi „Exposition des XX” kiállításon tizenegy művét láthatták a nézők. Nagy sikert aratott. Részt vett a Függetlenek Szalonján olyan művészek társaságában, mint Seurat és Pissarro. Csatlakozott a festői avantgárdhoz, de megőrzött egy kis távolságot, hogy művészileg független maradhasson.

1887-ben önálló műtermet rendezett be a Montmartre-on. Illusztrációkat készített az ott énekelt sanzonokhoz, táncjeleneteket festett a kocsmák falaira, de az itt uralkodó szentimentalizmusnak nem adta át magát. Forest apó kertjében, mely szomszédos volt a műtermével, a szabadban festett egy sorozat női portrét a montmartre-i modellekről és prostituáltakról. Miközben az éles napfényben tanulmányozta modelljét, hozzászokott, hogy a megosztó árnyék nélkül lássa őket. Az impresszionistákkal ellentétben Lautrec nem törődött a dolgoknak a különböző napszakok szerinti változásával. Őt maga az ember foglalkoztatta, a fény tehát arra volt hivatott, hogy megvilágítsa, nem pedig, hogy megváltoztassa a látványt. Ez adja művészetének egyéni karakterisztikumát.

A tíz éven át tartó éjszakázás, egészségtelen életmód nem maradt következmények nélkül. Egyre gyakrabban panaszkodott általános gyengeségre. 1898-ban egész télen át krónikus alkoholmérgezésben szenvedett, hallucinációi voltak. Végül elszánta magát az elvonókúrára, amely 1899 márciusától egy évig tartott. Amikor úgy gondolta, meggyógyult, Le Havre-ba költözött. Ekkor készült képei sötétebbek, melankolikusabbak. Visszatért Párizsba, és újra elkezdett inni. Paralitikus rohamot kapott, részben lebénult. Édesanyjához vitette magát a malroméi birtokra, ott halt meg 1901. szeptember 9-én, harminchat éves korában.

Rövidre szabott élete ellenére törpe alakjával, figyelő, iróniát sugárzó tekintetével Henri de Toulouse-Lautrec művei által megteremtette a századvég Párizsának mítoszát.

A mostani kiállításon nyolc fontosabb tematika köré csoportosítva láthatóak a művek. Elsőként a Párizsi éjszakák jellegzetes alakjaival találkozhatunk, aztán a Sztárokkal. Megjelennek a XIX. század végi szórakoztatóipar legfontosabb helyei, a zenés kávéházak, a táncos mulatók, kabarék és a legnépszerűbb sztárok (Aristide Bruant, Jane Avril, Yvette Guilbert). Külön részt alkotnak a színházzal összefüggő művek: plakátok és szereposztások, valamint a színpadi és nézőtéri jelenetek. Önálló egységet alkotnak a nyilvános házak, középpontban a múzeum egyetlen olajképével, az Ezek a hölgyek az ebédlőbennel. A bordélyházak világának intim pillanatait szokatlan együttérzéssel ábrázolta. Megfestette azt a valóságot, amelyet a vendégek nem láthattak: a lányokat életük legintimebb pillanataiban, kuncsaftra várakozás közben vagy orvosi vizsgálat előtt. A lányok hol élvezeti cikkek, hol manipuláció tárgyai, hol orgiasztikus pillanatok eszközei. Külön csoportba kerültek a kottacímlapok, illetve a lóverseny témáját bemutató lapok. A munkák, amelyek baráti megrendelésre születtek vagy személyesebb vonatkozásúak, a Barátok között egységben kaptak helyet. A kiállítás nyolcadik része a Szépművészeti Múzeum Lautrec-kollekciójának születését illusztrálja részben dokumentumokkal.

Toulouse-Lautrec szuggesztíven festett. Minden képe egy történet, amelyből látszik az élet és megismerhető egy-egy sors. Közérzeti képek ezek, a külvilágról szólnak, a körülötte lévő feszültséget, szorongást, a felhőtlen mulatozást, a felejtést festi. Munkásságát nem lehet skatulyába szorítani. Festészetének eredetisége megfelelt kivételes szellemi alkatának. Különféle forrásokból merített inspirációt, a barokk mesterektől éppúgy, mint a japán festőktől vagy a gótikus művészetből. Nem szakított a naturalista témákkal, de következetesen alkalmazta az ironikus látásmódjához oly közel álló szintetikus formát. Rajzai közel állnak a karikatúrákhoz, de szatirikus kommentárjai mindig tele vannak szimpátiával. Toulouse-Lautrec művei olyan, egymástól távol álló művészeket inspiráltak, mint Rodin, Schiele, Munch vagy Picasso.

Az ezernyolcszázkilencvenes évek eleje termékeny időszak volt az életében, ekkor alapozódott meg a hírneve. Kontraszton alapuló rajztechnikával készített művei nagy sikert arattak. A barna és a zöld árnyalatai egymás mellett egészen valószínűtlen hangulatot teremtettek, és az egészet nyugtalanító világítással vonta be. Sajátos fényhatások és ideges ecsetvonások, vibráló körvonalak jellemzőek rá, és ebben a japán metszetek hatása ismerhető fel. Tehetségével alkalmazkodott az új kommunikációs formához: amikor plakátot készített, lapos foltokban kevés színt használt.

Képeinek van egy anyagi és egy nem anyagi, fogalmi vetülete. Jól játszik a néző fantáziájával. Állapotát egész életében sajátságos öniróniával kezelte. Folyton a halállal tusakodott. Önmagát sokkal jobban el tudta fogadni, mint környezete. Ez a kirekesztettségérzet vezetett alkoholizmusához, amelyet elvonókúrákkal sem tudott leküzdeni. Az utolsó éveiben jelentkező idegbántalmak részben erre, részben valószínűleg szifiliszes megbetegedésére vezethetők vissza. Azt mondta, ha kicsit hosszabb lenne a lába, egyáltalán nem festett volna. A halál angyallá tette őt is.


Novák Imre

 

(c) Commitment Szolgáltató és Tanácsadó Kft., 2003-2009. Minden jog fenntartva.