2018. december 18., kedd Auguszta napja

 

Archívum

 

Varga Júlia: Egységes tandíj kellene

Idén több mint 30 ezerrel kevesebben jelentkeztek a felsőoktatásba, mint a korábbi években. Ennek legfőbb okait a hirtelen bevezetett új finanszírozási szabályokban kereshetjük – véli Varga Júlia közgazdász, oktatáskutató, aki úgy látja, leginkább a szegényebb családok gyermekei mondtak le a felvételiről.

varga_julia– Bár pontos adatok még nincsenek az idei felvételizőkkel kapcsolatban, de azt már tudjuk, hogy 32 ezerrel kevesebben jelentkeztek egyetemre, főiskolára, mint tavaly. Ön szerint mi lehet ennek az oka? A túl hirtelen bekövetkező törvényi változások okozta bizonytalanság, az államilag támogatott keretszámok megvágása, miközben felemelték a költségtérítési díjakat, vagy valami más?
– Egészen biztos, hogy az ön által felvetett két szempont – a finanszírozás változása és hogy ilyen röviddel a jelentkezési határidő előtt módosították a jelentkezési feltételeket – okozta az idei jelentkezések visszaesését. Valószínűsítem, hogy sokan azért nem adták be a papírjaikat, mert kivárnak, hátha normalizálódnak a viszonyok. Sok család most dönti el, mi legyen a gyerek stratégiája az új felsőoktatási feltételrendszerben, most találja ki, hogyan tovább. Erre ilyen nagy változások mellett néhány hét nem volt elegendő. Az szinte biztos, hogy a jelentkezések száma a következő években is jóval alacsonyabb lesz, mint az elmúlt időszakban, de azt most még nem lehet eldönteni, hogy tartósan milyen mértékű csökkenéssel számolhatunk.


– Ki lehet az az „elveszett” 32 ezer felvételiző? A szegényebb családokból származó fiatalok, akiknek nincs pénzük az önköltségre és félnek a hiteltől, vagy esetleg a gazdagabb diákok, akik külföldre mennek tanulni?
– Erről egyelőre semmilyen adatunk nincs, és első körben – mivel a jelentkezők családi hátteréről nincs adatgyűjtés – nagyon nehezen fogjuk tudni megmondani, hogy kiket veszített el a magyar felsőoktatás. De valószínűleg a kevésbé tehetős családokban mondtak le a jelentkezésről. Ezekben a hosszú távú stratégiai döntésekben mindig kisebb kockázatot vállalnak, hiszen kudarc esetén nagyobbat bukhatnak. Az is biztos, és egyre több helyről hallani, hogy azok a diákok, akik beszélnek nyelveket, és megtehetik, elmennek inkább külföldi egyetemekre tanulni. Elég sok európai uniós országban be lehet kerülni egyetemekre tandíjmentesen vagy lehet valamilyen ösztöndíjat szerezni.


– A változásoknak lehet olyan következménye, hogy bizonyos szakmákban (jogász, közgazdász, orvos) egyfajta kasztosodás alakul ki?
– Az biztos, hogy a közgazdász- és jogászképzések államilag támogatott keretszámait szinte lenullázták (100 jogász- és 250 közgazdászhallgató tanulhat 2012 szeptemberétől államilag támogatott helyeken – a szerk.). Ezért két lehetőség közül választhat az, aki mégis e területeken szeretne tanulni: vagy kifizeti a meglehetősen magas tandíjat, vagy, ha nincs elég készpénze, akkor rettenetesen eladósodik. Persze bízhat abban, hogy bekerül az államilag támogatott helyekre, de erre nagyon csekély az esélye. Ha mégis sikerül, akkor pedig a diploma után itthon kell maradnia, és nem használhatja a piacképes diplomáját a nemzetközi munkaerőpiacon. Az orvosi képzéseknél nem csökkentek a keretszámok, ott a hallgatói szerződésből következő „röghöz kötés” jelenthet problémát, az, hogy frissdiplomásként a képzési idő kétszeresét, minimum tizenkét évet Magyarországon kell dolgozni.


– A kormány szerint a hallgatói szerződés intézménye a társadalmi igazságosság miatt került be a felsőoktatási törvénybe. Az állam fizeti a fiatal képzési költségeit, s ezért elvárja, hogy tudását ne máshol kamatoztassa, ne más országot gazdagítson, hanem Magyarországot. Ez nem elfogadható érvelés? Mi lenne a jó megoldás?
– Ez is olyan állítás, amiben van valami igazság, de szerintem fordítva kellene elkezdeni az egészet. Ahhoz, hogy egy értelmes rendszert ki lehessen alakítani, be kellene vezetni az egységes tandíjat a mostani „sokan fizetnek nagyon magas képzési költséget és kevesen semmit” rendszer helyett. A szétterített, kisebb mértékű tandíj esetén sokkal ésszerűbben lehetne ezt a problémát kezelni. A másik, hogy minden olyan ország szembesül ezzel a problémával, amelyikben rosszak a gazdasági feltételek, alacsonyak a keresetek stb. Azt látom problémának, hogy ha bármilyen kérdés fölmerül, egyből azt mondjuk, hogy nem szabad ezt vagy azt csinálni. Ezek a megoldások nem szoktak működni. Nem lehet hosszabb távon az embereket olyasmire kényszeríteni, amit nagyon nem szeretnének. Az is nagy kérdés, hogy mennyire lehet majd behajtani a szerződésekben foglalt kötelezettségeket. És mi van azzal a diplomással, aki nem tud elhelyezkedni vagy nem a szakmájában tud elhelyezkedni? Nagyon problematikusnak tartom ezt az egész jogszabályt. Benne van a szabályozásban, hogy egyedi engedélyekkel mentességet kaphat valaki. Tehát önkényes, nem objektív, nem átlátható döntés alapján lesz, akinek nem kell „ledolgoznia a penzumot” és nem is kell visszafizetnie a pénzt. Azt is figyelembe kell venni, hogy kevés olyan szülő vagy érettségiző lehet, aki azt gondolja, hogy 10-15 év múlva ugyanazok a szabályok lesznek, mint most. És azt se felejtsük el: többször bebizonyosodott, hogy egy-egy szabályozásváltozás után megváltoznak ugyan az emberek számára az ösztönzők, és megpróbálnak az új keretek között racionálisan dönteni, de ez nem azt jelenti, hogy olyan lesz ez a döntés, amilyet a jogszabályalkotók elképzeltek. Ha egy gyerek szeretne közgazdász lenni, hiába próbáljuk kényszeríteni, hogy más irányt válasszon, valószínű, hogy mindenféle – sok költséget és energiát felemésztő – kerülő utakon fog eljutni a céljáig.


– Pedig éppen az volt az egyik legfőbb indoka a keretszám-változtatásoknak, hogy a munkaerőpiac igényeihez kell szabni a felsőoktatás kibocsátását, ezért növelni kell a természettudományos területen diplomát szerzők arányát.
– A diplomások között a kereseteket, a foglalkoztatási arányokat, az állástalálási időtartamot leíró adatokban a legrosszabb mutatókat éppen a természettudományos területen végzetteknél találjuk. Semmi nem mutat arra, hogy hatalmas kereslet volna természettudományos képzettségű emberekre Magyarországon. Csodálkoznék, ha a keretszámemeléssel hirtelen érezhetően megnőne e szakok iránt az érdeklődés. Ezzel már több kormány próbálkozott, sikertelenül. Más országokban is tapasztalható, hogy kevesen érdeklődnek a természettudományok iránt. Hollandiában arra jutottak, hogy ennek az az oka, hogy a vállalatok nem fordítanak kellő energiát a kutatás-fejlesztésre, így nincs szükség ilyen szakemberekre. Vélhetően ez nálunk is igaz. De emellett érdemes megnézni, milyen az általános és középiskolai fizika-, kémiatanítás. Sok helyen már nem is szaktanárok tanítják ezeket a tárgyakat. Álmodozhatunk arról, hogy ha itt lesz a sok-sok fizikus, akkor majd innovatívak lesznek a magyar vállalatok, de az is lehet, hogy el fognak menni a fizikusok. A természettudományos képzettségűek közül a legpiacképesebbek már eddig is elmentek.


– A törvény ugyan minden ma is működő állami felsőoktatási intézményt felsorol, de lehet sejteni, hogy azért ez rövid távon változni fog. A bevezetett változások miatt ön szerint mennyiben alakul át a magyar felsőoktatás intézményi struktúrája?
– Erről pontos képet ma senki nem tud mondani. Arra sincs semmilyen biztosíték, hogy a jó minőségű intézmények élik túl a változásokat, a kevésbé jók pedig nem. Sehol a világon, de Európában biztos nincs olyan módszer, hogy az oktatásért felelős tárca mondja meg szakonként és intézményenként, hogy hány ingyenes hallgatót lehet felvenni. Nálunk volt ilyen a szocializmusban, de arról nem gondoljuk, hogy nagyon jó volt. A tárca, a kormány szempontjai ráadásul nem ismertek, így az intézményeknek alkalmazkodni sincs lehetőségük az elvárásokhoz. Hacsak azt nem hívjuk alkalmazkodásnak, hogy jóban kell lenni a döntéshozókkal.


– A felsőoktatás egyik legneuralgikusabb pontja a tanárképzés. Annyit lehet tudni, hogy osztatlan képzésre áll át e terület, de ettől még nem feltétlenül lesz jobb minőségű a képzés.
– Ahhoz, hogy jobb legyen a pedagógusképzés, az kell, hogy legyen elég jelentkező. Bármennyire szeretnénk szelektálni a hallgatók között, ha senki nem jelentkezik, akkor nincs miből válogatni. Akkor lehetne szelektálni a jelentkezők között, ha a tanári pálya vonzó lenne, a hallgatók szeretnék ezt a hivatást választani. Egyelőre nem látom, hogy a pedagóguspálya a következő évtizedekben vonzóvá válna.


– Jövő ősztől bevezetik a pedagógus-életpályarendszert. Az nem segít ebben?
– Az nem fogja ezt ösztönözni. Az életpályamodell nem orvosolja azt a problémát, hogy a pálya első 10-15 évében minden egyes gyakorlati évvel rosszabb relatív helyzetbe kerülnek a tanárok az egyéb diplomásokhoz képest. Ettől nem lesz vonzóbb a pedagóguspálya. Másrészt amellett, hogy osztatlan lett a tanárképzés, megemelték egy évvel a tanulmányi időt, azaz emelkedtek a képzés egyéni költségei is. Ez még akkor is így van, ha állami ösztöndíjas képzésről van szó. Azt egyértelműen nagy visszalépésnek tartom, hogy visszaállították azt a rendszert, amelyben a különböző szinten tanító tanároknak (tanító, általános iskolai, középiskolai tanár) különböző szintű végzettséget kell szerezni. A jó oktatási eredményeket produkáló országoknál ez egységes, arra törekednek, hogy minden pedagógusnak mesterdiplomája legyen. Azt senki nem gondolja, hogy a gyerekorvosnak rövidebb ideig kell egyetemre járnia azért, mert kisebb emberekkel foglalkozik. Itt is pontosan ugyanez a helyzet. Nem könnyebb pedagógiai probléma egy kisdiákot megtanítani írni, mint egy középiskolásnak elmagyarázni a másodfokú egyenletet.


– Nemrég egy konferencián vitába szállt a felsőoktatási államtitkárral arról, hogy az ország teljesíteni tudja-e az Európa 2020 Stratégiában vállat kötelezettségét, amely szerint a fiatal diplomások arányát 30,3 százalékra növeli. Miért nem lehet meg ez az érték?
– Sajnos egészen biztos, hogy ezt nem lehet elérni. Fényévekre vagyunk ettől. A stratégia célkitűzése az, hogy a 30–34 éves korosztály 40 százalékának legyen felsőfokú végzettsége. Ennek most a felénél járunk. Semmi okunk nincs feltételezni, hogy ez az érték javulni fog. Magyarország valóban csak a 30 százalékot írta alá, de ennek eléréséhez is csodának kellene történnie. Egyébként, ha a megfelelő korcsoportokból csak azt számoljuk ki, hogy hány százalék vesz részt a felsőoktatásban, azt látjuk, hogy ez az arány nem rosszabb, mint az EU-s átlag, a végzetteket vizsgálva viszont már nagyon rossz a helyzet. Ebből elsőre az következik, hogy nálunk jóval nagyobb a lemorzsolódás, mint más országokban. Nálunk 40-45 százalékos a lemorzsolódás, míg az uniós országokban csak 30 százalék. Az egyik – valóban valós – ok az, hogy a nyelvvizsga hiányában sokan nem szerzik meg a végzettséget. De van itt más is, amit nem szoktak figyelembe venni: sok olyan hallgató van, aki jelentkezik valamilyen szakra, bekerül, de másodévben-harmadévben „átigazol” egy másikra. Felvételizik, felveszik, s akkor máris kétszer számították be ugyanazt a hallgatót a felsőoktatási statisztikákba. Tehát kevesebben kerülnek be az egyetemekre, mint amit a számok mutatnak. A másik ilyen torzítás, hogy a statisztikák azt mutatják, hány darab oklevelet adtak ki, és nem azt, hogy hány ember kapott diplomát. Aki két szakot is elvégzett, az két diplomát kap, s duplán számít az adatoknál. Ha ezt a két torzítást leszednénk a statisztikákról, akkor kiderülne, hogy nem magasabb itt sem a lemorzsolódás, mint az Unióban.


– Külföldön nem jellemző, hogy időközben szakot váltanak a hallgatók vagy két szakot végeznek?
– Dehogynem, de meg kellene nézni, hogy ott hogyan állítják össze a statisztikákat. Én sem tudom, hogy ott figyelembe veszik-e ezeket, és azt sem állítom, hogy nem gond a lemorzsolódás, mert igenis ez nagy probléma, csak annyit mondok, hogy nem olyan súlyos a gond, mint látszik.


– A felsőoktatás új finanszírozási modellje mellé a kormány kidolgozta a Diákhitel 2. konstrukciót, amely egy államilag támogatott kamatú hitel a tanulmányokhoz. Mennyiben teremt ez esélyt azoknak, akik rászorulnak, illetve mennyire fenntartható konstrukció ez?
– Először is, ha minden úgy lesz, ahogy bejelentették, akkor a Diákhitel 2. miatt a súlyos elvonással járó felsőoktatási reformnak nem lesz semmilyen költségvetési megtakarítása. A rendszer rendkívül drága, nem fenntartható. A kamattámogatás miatt folyamatosan megterheli majd a központi költségvetést. Ami az esélyteremtést illeti, nehezen tudom elképzelni, hogy egy szegény családból származó diáknak megoldás lenne. Ha mondjuk el akar menni közgazdászképzésbe, olyan mértékben kell eladósodnia (mindkét diákhitelt fel kell vennie, hiszen a megélhetés is pénzbe kerül), hogy nehéz megjósolni, ki meri ezt vállalni.


– A kormányzati kommunikáció szerint a munkaalapú társadalom kiépítését célozzák az új oktatási törvények. Ehhez pedig több kétkezi munkás kell és kevesebb bölcsész. Ezzel indokolják a felsőoktatás és az érettségit adó középiskola felé beszűkített utakat.
– Ez a fantazmagória kategóriája, semmilyen ténnyel nincs alátámasztva. Ma nincs az a vállalat, amelyik akár egy évre előre meg tudja mondani, hogy fog-e létszámot bővíteni, s ha igen, milyen területen, vagy esetleg elbocsátani lesz kénytelen munkavállalókat. Vállalati keresleti jelentésekre nem lehet alapozni oktatáspolitikát. Már csak azért sem, mert ezek a jelentések érdekvezéreltek. A vállalat vagy azt teszi, hogy maga képzi ki azokat az embereket, akikre szüksége van, ami nyilván költséges, vagy megpróbálja elérni, hogy az állam képezze ki a számára szükséges speciális munkaerőt. Ám ezek a speciális szakismerettel rendelkező emberek, ha kell (és egyre inkább kell), nem tudják átvinni a tudásukat egy másik munkakörbe. Az adott vállalat bejelenti, hogy létszámot bővít, a következő pillanatban azt mondja, bocsánat, mégsem. A speciális tudású szakember viszont nem fog tudni mit kezdeni, nincs meg a képessége arra, hogy új dolgot tanuljon, átképezze magát. Ez a szakképzés legnagyobb problémája. A vállalatok mindig akkor panaszkodnak munkaerőhiányra, amikor technológiaváltás van, amikor alkalmazkodni kellene. A munkaadók nem arra panaszkodnak, hogy a szakiskolai végzettségű embereknek nincs meg a szükséges szűk szakmai ismerete, hanem arra, hogy az általános készségeik nem megfelelőek. Amikor a szakiskolákban gyakorlatilag megszüntetjük az általános képzést, azzal pont azt érjük el, hogy ezt a hiányt soha nem fogják tudni bepótolni. És azt, hogy nem fognak tudni rugalmasan alkalmazkodni a változó munkakörökhöz.


FL

Varga Júlia
Közgazdász. A Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetemen végzett 1978-ban. Kandidátusi fokozatát 1996-ban szerezte. 1986 óta dolgozik a Közgazdasági (ma Budapesti Corvinus) Egyetemen, ahol egyetemi docens. 2006 óta emellett az MTA Közgazdaságtudományi Intézet tudományos főmunkatársa. Kutatási területe az oktatás-gazdaságtan. Tagja volt az Oktatás és Gyermekesély Kerekasztalnak.

 

 

(c) Commitment Szolgáltató és Tanácsadó Kft., 2003-2009. Minden jog fenntartva.