2018. december 10., hétfő Judit napja

 

Archívum

 

Új világ, új iskola

Ahogy mondani szokták, a jóslás mindig nehéz, hiszen a jövőre vonatkozik, mégis az a helyzet, hogy minél többet tudunk a jelenről, egyúttal annál többet tudunk a lehetséges jövőről is. Ma az oktatás világáról mért adatok, tények, eredmények hihetetlen mennyiségben, sokszor feldolgozatlanul állnak a döntéshozók rendelkezésére. Rajtunk áll, alakítjuk a jövőt vagy elszenvedjük.

Másfél évtizeddel ezelőtt láttak napvilágot az OECD Iskoláztatás a holnap számára program eredményei, amelyek hat lehetséges forgatókönyvet, lehetséges oktatási, iskolai jövőképet vázoltak fel. Közülük kettő az oktatási rendszer jelentős megerősödését vetítette előre, kettő a jelenlegi helyzet valamilyen formában történő fennmaradását prognosztizálta, míg másik kettő az iskolák oktatásban való szerepének, részvételének gyengülésével számolt.
Az azóta eltelt idő tapasztalatai azt mutatják: a szcenáriók meglehetősen jól mérték fel a fejlódés lehetséges irányait, éppúgy, mint a lehetséges kockázatokat.
Az ezredfordulón az oktatásban érintettek többsége Magyarországon is bízott abban, hogy olyan rendszer kialakításának irányába tartunk, amely a reskolarizációs OECD-forgatókönyvek olyan jellemzőivel írható le, mint (1) az iskolai oktatással szembeni társadalmi bizalom, (2) egyetértés a célok és feladatok tekintetében, (3) szilárd finanszírozási háttér és ennek egyik következményeként (4) felkészült, elismert, magas jövedelmű tanárok, (5) az esélyteremtés hangsúlyos szerepe, (6) erős közösségi funkciók vagy (7) a magas követelmények és (8) a specializáció széles körben biztosított lehetősége. stb.
S miközben megcéloztunk egy ilyen iskolát, 15 év elteltével azt kell látnunk, hogy oktatásunknak nagyon sok olyan jellemzője van, amely a negatív forgatókönyvekben szerepel: (1) hiányzik a közbizalom és sokan elégedetlenek az oktatással, (2) a tanulói eredményesség nagy mértékben függ a szülők lehetőségeitől, (3) nagy a kirekesztődés kockázata, (4) a rendszer ellenáll a változtatási szándékoknak, (5) gondok vannak a tanárok elismerésével és (6) a tanárutánpótlás biztosításával.
Ezeket a kihívásokat annak megfelelően kellene kezelnünk, hogy elég jól látszik, az oktatás, az iskola világa rohamosan átalakul. Ezért aztán nemhogy a múltba révedésnek, nosztalgiázásnak nincs értelme, de a jelenben való megragadásnak is komoly kockázata van, annak, amikor teljesen elfoglaljuk magunkat a létező rendszer babrálásával, javítgatásával, anélkül, hogy a fejlesztések elérnék a kritikus értéket, ami tényleges változást eredményez.
A változás legfontosabb jelei (1) az iskolával szemben támasztott társadalmi, gazdasági, iskolahasználói (szülő, diák) elvárások átalakulása, (2) a tanár szerepének átértékelődése, felértékelődése, (3) a formális (iskolai) és nonformális információszerzés élesedő rivalizálása és az utóbbihoz kapcsolódó lehetőségek hihetetlen gyors bővülése.
Sajátossága a mai iskolának, hogy tömeges, általános elvárásokat elégít ki, a speciális igények kielégítését pedig rábízza a családokra, ki-ki oldja meg, ahogyan tudja. Korábban az elvárás is ez volt, ami azonban egyre inkább átalakul. Markánsan jelenik meg, hogy az iskola az alapkészségek kimagasló szintű kialakítása mellett az egyénre szabott tanulási utakra, a differenciált fejlesztésre koncentráljon. Másként fogalmazva, az elvárás az, hogy az iskola legyen méltányos. Méltányosnak pedig azt az oktatási rendszert tekintjük, amely meghatározó szereplői – a tanulók és a pedagógusok – számára biztosítja annak feltételeit, hogy teljesítményük és eredményeik tehetségük, erőfeszítéseik és szorgalmuk függvényében alakuljon, s ennek érdekében differenciált, egyénre szabott, támogató eszköz- és feltételrendszert biztosít és működtet.
Ezek az elvárások át fogják alakítani az iskolai oktatás struktúráját és az iskolai munka tartalmát is. Egyúttal felértékelődik és átalakul a tanárok szerepe, mert a jelenleginél is nagyobb hangsúlyt kap az alapkészségek kialakítása (olvasás, írás, matematika), amit mindenkinek meg kell kapnia, ugyanakkor valószínűleg szerteágazóbbak lehetnek (mind tartalmukat, mind rétegzettségüket tekintve) a diákok tanulmányai.
Az információszerzés, a tanulás lehetőségei a digitális világban kitágulnak, ugyanakkor ezekhez a lehetőségekhez nagyon egyenlőtlen lesz a hozzáférés. Ez azt eredményezi majd, hogy feltehetően az iskolába lépéskor még nagyobbak lesznek a tanulók közötti különbségek. S természetesen nemcsak a startpozíció lesz más, de az előrehaladás sebessége is, a különbségek pedig nemcsak mennyiségileg lesznek másak, hanem tartalmukat tekintve is nagyon sokszínűek, differenciáltak lesznek. Az iskoláknak, a tanároknak pedig mindkettőt kezelniük kell (miközben tudjuk, hogy ezen a téren a magyar oktatás nemigen dicsekedhet jó mutatókkal).
Az iskola előtt álló kihívás az, hogy azoknak a diákoknak is fenntartsa az érdeklődését, akik bizonyos területeken már jóval előrébb járnak, mint a többiek, a tanulás terén való motiváltságuk ugyanakkor esetleg csak jól körülírható ismeretterület tekintetében erőteljes. Ráadásul ezek az érdeklődési területek olyan sokfélék is lehetnek, hogy az iskola, a tanár ebben a tanulásban sokkal inkább tud koordinátor, módszertani mentor lenni, mint ismeretátadó.
Ez egy nagyon komoly tanári attitűdváltást igényel: a tanítás mellett (sokszor helyett) egyre inkább a tanulásban való együttműködés kerül előtérbe.
Mindez természetesen a tartalmi szabályozást is érinti, a klasszikus, mindenki számára előírt, standard tantervi tartalmak, követelmények köre szűkül; egy nagyon bőséges, rendszerezett tartalmi kínálatot kell felállítani, ami a diákok egyéni tanulási útjait támogatni képes (és egyúttal képes az előrehaladásról való visszajelzést megadására is). A tanterv és a tanár fontossága megmarad, de alapvetően átalakul.
Az a tény, hogy az ismeretszerzés lehetősége kibővül, elvben felvetheti azt a kérdést is, hogy mindez nem csökkenti-e majd az igényt a formális, iskolai tanulás iránt. Erős érvek szólnak a nem mellett. Egyrészt az alapkészségek kialakítása, elmélyítése továbbra is az iskola dolga marad, sőt új készségek megalapozásának igénye is felmerül, amelyek önállóan nem sajátíthatók el, csak az iskolában (például hiába a digitális, on-line felület, az ezeken való együttműködési készség, képesség megléte, a problémamegoldás készsége alapelvárás mind társadalmi, mind gazdasági és mind szociális szempontból). Másrészt a tanulás, az ismeretszerzés és -rendszerezés technológiájának átadása is az iskola dolga marad, sőt ez a nonformális tanulás térnyerése miatt fel is értékelődik. Végül az iskola feladata a nonformális tanulás eszköztárához másként hozzá nem jutó tanulók számára a hozzáférés biztosítása ezekhez.
Mindez nem zárja ki, hogy az iskolában, hagyományos tantermi keretek között eltöltött idő mértéke csökkenjen, hiszen a tanár-diák, diák-diák tanulási együttműködés más felületeken is zajlik (ilyen például a hálózati tanulás). Más oldalról viszont az így felszabaduló idő olyan tevékenységeket emelhet be az intézmények életébe, amelyek helyszíne eddig másutt volt (közösségi élet, sport, kultúra, egészségfejlesztés stb.). Ez utóbbi folyamatot erősítheti az is, ha az adott csoportot érintő más szolgáltatások (egészségügyi ellátás, szociális ellátás, pályaorientációs, foglalkoztatást támogató tevékenységek stb.) integráltan tudnak megjelenni egy-egy intézményben, kibővítve annak funkcióit.
A hálózati tanulás a tanárok tevékenységében is meghatározóvá válik, s nemcsak az iskolai munkát illetően, hanem az ismeretek karbantartása terén is. Nagyon valószínűnek tűnik, hogy a hagyományos továbbképzési megoldások (amikor egyértelműen elkülönülnek a képzők és a képzésben részt vevők, s jó esetben releváns ismeretek egyirányú közvetítése zajlik) mindinkább háttérbe szorulnak, jelentőségüket vesztik, s helyükbe az egymástól való tanulás lép, amely ráadásul nem fiktív, hanem valós problémák megoldásához ad folyamatos, több pontból érkező támogatást.
Ma a tudás alatt még mindig nagyobbrészt az elsajátított ismeretek nagyságát, kisebb mértékben ezek alkalmazásának képességét értjük. A jövő iskolájában ez az arány feltehetően kiegyenlítődik, miközben valószínűsíthető, hogy egy ma nem kellő hangsúlyt kapó tudásterület felértékelődik s egyenrangúvá válik az előzőekkel. Ez olyan tudáselemekre terjed ki, mint (1) a bizalomra való képesség és a kommunikációs készségek, amelyek az együttműködés alapjai, (2) a kritikus gondolkodás, a kreativitás, a laterális gondolkodás, a kérdezés kultúrája mint a problémamegoldás támogatója, (3) a motiváltság és az elköteleződés, (4) a kockázatvállalás, (5) az alkotás, az új létrehozásának képessége (innovációs igény és készség).
Az iskola, az oktatás világa gyökeresen át fog alakulni, ha akarjuk, ha nem. Azt azonban biztosan megtehetjük, hogy elébe megyünk az átalakulásnak, modellezzük a várható folyamatot, és választ keresünk a holnap kihívásaira. Ez nem lesz egyszerű, mert ki kell lépni a mostani keretek közül, másként kell keresni a megoldást, mert ha nem így teszünk, akkor hiába végezzük akár hibátlanul a dolgunkat, akkor sem leszünk sikeresek, mert válaszaink a tegnapra vonatkoznak majd. Mert másak lesznek a siker kritériumai.


KS


 

 

 

(c) Commitment Szolgáltató és Tanácsadó Kft., 2003-2009. Minden jog fenntartva.