2018. december 13., csütörtök Luca, Otília napja

 

Archívum

 

Mit üzen a média a Magyar Nyelv Évében?

Gondolatok a televízió gyermekekre gyakorolt hatásairól

 

„E drága nyelvet porrá ne törjétek, / Ne nyúljon hozzá avatatlanul / Senki: ne szaggassátok szirmait / A rózsafának, mely hóban virul. / Úgy beszéljen ki-ki magyarul, / Mintha imádkozna, / Mintha aranyat, tömjént, mirhát hozna!” (Reményik Sándor: Az Ige)

 

Megnyilvánulásainkban személyiségünk egésze vesz részt, tehát magatartásunk, nyelvi viselkedésünk, önkifejezésünk formája, módja igen sok információt közvetít a hallgató(k)nak, és mások kommunikációja hasonlóan „üzen” nekünk.

 

A nyelv megnyilvánulásai szorosan összekapcsolódnak a társadalommal, a társadalmi jelenségek, viszonyok változásaival, a média pedig egyre inkább hat ezekre a változásokra. A televízió az emberek gondolkodását, véleményalkotását olyan mértékben befolyásolja, amilyenre a többi tömegkommunikációs eszköz nem képes.

Elterjedése átalakította a nevelési szokásokat. A szülők a fegyelmezés, a szabályok felállítása helyett gyakran rábízzák a gyerekeket az „elektronikus bébiszitterre”, de amíg a gyermek a készülék előtt ül, addig megfosztja magát a társas kapcsolatoktól, nem kommunikál kortársaival, nem játszik, nem tanulja meg, hogyan kell például a felmerülő konfliktusokat megoldani – és ez a későbbi életét is meghatározhatja. Munkába állva kerülhet majd olyan helyzetbe, hogy nem tudja elmondani problémáit, vagy konfrontálódik kollégáival, főnökeivel, és ezeket nem lesz képes megfelelően kezelni. Végiggondolva mindezt, még az is lehet, hogy egy munkahelyről való elbocsátás hátterének egyik meghatározója, hogy gyermekkorban csak a televízió „nevelte”.

A televízió előtt ülő gyermek nem tudja megvalósítani önmagát. Sajnos gyakran nem azért nem beszél a szülővel, mert nem akar, hanem mert nem tud beszélni.

Kiss Judit és munkatársai a közelmúltban arra keresték a választ, hogy a televízió milyen hatással lehet a kisiskolás gyerekekre. A felmérés megerősíti más hazai és nemzetközi vizsgálatok adatait, miszerint a gyerekek életének, élmény- és ismeretszerzésének egyik – ha nem a legmeghatározóbb – eszköze a média, azon belül is a televízió.

Az egyik legnagyobb problémát az jelenti, hogy a gyerekek többségének nincs lehetősége a televízióban látottak megbeszélésére, érzelmi és kognitív feldolgozására. Médiahasználatuk döntő hányadát sem a szülők, sem a pedagógusok nem kontrollálják, s nem teremtenek lehetőséget a látottak értelmezésére.

A pszichoszexuális fejlődés szempontjából lényeges, hogy a gyerekek milyen formában találkoznak először a nemiségre vonatkozó ismeretekkel, mert – bár már három-négy éves korukban kialakul nemi identitásuk – kisiskoláskoruk végéig tanulják nemi szerepüket, hogy majd a serdülőkorba lépve egyre fejlettebbé váljanak.

A televízióban szinte minden reklám – leggyakrabban rejtetten – a szexualitásra utal.

A masszív tévézés nemcsak pszichésen, hanem fizikálisan is változásokat okozhat: a gyerekek általában kevesebbet mozognak, több édességet fogyasztanak, szervezetük állóképessége gyengül. Romlanak társas kapcsolataik, a közös játékok, beszélgetések helyett előnyben részesítik a televíziót, szociálisan egyre zártabb világban élnek, ha nincs meg a napi televíziós „adagjuk”, dühvel, agresszivitással vagy hisztériával reagálnak a környezetükre. Érzelmi kapcsolataik sivárabbá válnak.

Amikor meséről beszélünk, többnyire olvasott vagy élőszóban előadott történetre asszociálunk, pedig a mai gyerekek már inkább a vizuális mesére, a televízióban és DVD-n látott, megfilmesített történetre gondolnak, ahol a verbalitás háttérbe szorul.

Négy-öt éves korban alakul ki a mesét hallgató viselkedésmód, amikor a gyerekek teljesen átadják magukat a hallottaknak. A mesélő viselkedését, hangjának megváltozását érzékelve a kicsik maguk is átlépnek a rendkívüli dolgok birodalmába. Kettős tudattal fogadják be a mesét: egyrészt tudják, hogy bizonyos dolgok nem léteznek, másrészt izgulnak a varázslatok sikerességén, a csodatévő lámpa működésén, a tündérek varázslatán. A mesék segítségével átélik a veszély és megmenekülés érzetét, a vágyak beteljesülését.

A mesék egyik meghatározó motívuma az átváltozás. Míg ennek elképzelése az írott meséknél a hallgató fantáziájának fejlesztésére szolgál, addig a rajzfilmekben megteszik ezt a gyerekek helyett. A vágástechnikák fejlődésével egyik pillanatról a másikra történnek meg az átalakulások, sokszor ijedtséget okozva hirtelenségükkel.

A gyerekek gyakran néznek este, sőt még éjjel is televíziót, amely a nyugodt alvást gátolhatja, mert a lármás, félelmet keltő, sok izgalommal járó történetek izgatják az idegrendszerüket.

Minden gyereknél előfordulhatnak szimbolikus félelmek (például félelem a sötétségtől), melyek megnyilvánulhatnak rossz álmokban, álmatlanságban vagy akár ágybavizelésben is, és ezeket az akció- és horrorfilmek intenzívvé tehetik.

Enyhíthet a televízió negatív hatásain, ha a gyerekek megbeszélhetik a látottakat, valakitől megkérdezhetik mindazt, amit nem értenek.

 

Az agresszió és a televízió kapcsolata

 

Számtalan felmérés és megfigyelés kapcsolódik ahhoz, hogy a gyermekekre milyen hatással vannak az akciójelenetek. Már az 1960-as években Bandura és munkatársai felismerték, hogy az óvodáskorú gyermek milyen könnyen tanulja el és produkálja a televízióban látott agresszív viselkedést a mindennapi társas kapcsolataiban.

A filmbeli agresszív jelenetekből a gyermek nem érzi, nem tapasztalja, hogy az fájdalommal jár, és azt hiszi, hogy a valóságban sem kíséri fájdalom, ha valakit például ököllel arcul csapnak. Növeli a befogadó agresszivitását, ha a látottak közelítenek a való élet történéseihez, és ha az agresszív képek többször ismétlődnek.

A televíziózás és a család szocializációs hatásai összefüggenek. Azok a gyerekek, akik olyan közegben nőnek fel, ahol nincsenek meg a szocializációhoz szükséges szülői értékek, többet nézik a televíziót, leginkább agresszív tartalmú műsorokat, így azok romboló, káros hatása érvényesül az amúgy is gyenge szocializációban.

Azokban a családokban, amelyekben jobban figyelnek a gyerekekre és több időt töltenek velük, a tévézés bizonyos keretek közé szorul, ám még mindig nem valósul meg a valódi kontroll és kommunikáció, ott a gyerekek „vívódnak” a szülői példák és a televízióban látott példaképek értékei között. Már jobban szocializálódnak, de még könnyen befolyásolhatják őket a médiumok hatásai.

Az igazi értékeket közvetítő családokban lényegesen kevesebbet tévéznek a gyerekek, leginkább az ismeretek gyarapítására alkalmazzák a televíziót. És ha a gyermekeknek lehetőségük is van az agresszív tartalmú műsorok nézésére, ezek nem befolyásolják kialakulóban lévő erkölcsi rendszerüket, társadalmi szerepeik megtanulását, jól szocializáltak, jól kommunikálnak.

 

Néhány szó a televízió műsorairól

 

A gyerekek abban nőnek fel, hogy a média a legnagyobb tanítójuk, amely diktálja a mintát, és rendkívül nagy kárt okoz a torz beállításokkal, szenzációhajhász tudósításokkal. Tendenciává vált, hogy értékellenes üzenetek válnak értékké, és a botrány jelenti a hírt.

Az úgynevezett valóságshow-k a brutalitást, agresszivitást, a hétköznapi bárdolatlan és trágár beszédmódot közvetítik, ráadásul mindezt úgy, mintha ez lenne a jópofa, a vicces és irigyelt viselkedés.

A hírműsoroknak a szép magyar beszédet kellene mintaként közvetíteniük, de azt tapasztaljuk, hogy nagyon felerősödött a szlengesedés. Már mindennapossá vált, hogy nem elpusztult, hanem megdöglött állatokról szól a hír; vagy a rendőrségi ellenőrzés kapcsán kizárólag részeg emberről szólnak – nem ittasról vagy például enyhe alkoholos befolyásoltság alatt álló sofőrről.

Ugyancsak egyre gyakoribb, hogy az elbocsátások esetében a kirúgták szó hangzik el, pedig számos mást lehetne mondani, például elbocsátották, eltávolították, eltanácsolták, utcára került stb. A hírszerkesztők talán azt hiszik, hogy kizárólag durva szavakkal lehet durva történésekre utalni, pedig ez nem így van.

Elhangzik egy műsorban, hogy interjút láthatunk egy profi bűnözővel, és a profi szó használatával azt sugallja a műsorvezető, hogy elismerést érdemel a bűnöző: mesterfokon rabol!

Rossz értékkapcsolások figyelhetők meg, például egy szórakoztató heti műsorban a résztvevők már az első adásoktól kezdve összekötötték a laza, jópofa, humoros hangulatot (amivel egymagában nem is lenne probléma) a durva, csúnya, trágár beszéddel, káromkodással. Ezzel keltik azt a hatást, hogy otthon érzik magukat a stúdióban. Úgy beszélnek, ahogy azt otthon tennék. Arra nem gondolnak, hogy egy művésznek otthon sem illik így beszélnie. Rossz minta, mert a gyerek azt tanulja meg: ahhoz, hogy otthon érezze magát, trágárnak kell lennie.

A médiában ma már szinte mindenki nyilatkozik. Bárki nyilatkozhat, arról is, amihez egyáltalán nem ért. A média a legnagyobb hatalom: „sztárrá” kiálthat ki tehetség nélküli embereket, és agyonhallgathat olyan értékeket, melyekre büszkének kellene lennünk – ha tudnánk róla!

A média rendkívül fontos társadalmi, közösségi felelőssége a nevelés és értékközvetítés, ezért nem tehetné meg, hogy csak egy adott szintet célozzon meg a műsorokkal, mert az általános tapasztalat az, hogy minden a megcélzott szint alá kerül.

Éppen ezért magasabb színvonalú adásokat is műsorra kellene tűznie. Ez viszont drágább – így nem érdeke a médiának.

Számomra az egyik legdöbbenetesebb élmény az volt, amikor a magát Kultúrháznak nevező műsor főszerkesztője az interjúalanytól a következőt kérdezte: „Nem voltatok bek*kilva?” (A * helyére képzelje az olvasó az a betűt.)

A háttértévézés folyamatos zajával a reklámok öntudatlanul is belénk ivódnak, ami a gyermekek esetében sokkal veszélyesebb. A tanulók többsége nem képes az iskolában néhány percnél tovább figyelni és nyugodtan ülni a helyén, és ennek az egyik oka az lehet, hogy hozzászoktak a folyamatos zajhoz és egyfajta nyugtalansághoz, amelyet a televízió okoz.

A segítségnyújtás, a szánalom, az elesetteken való segítés, a támasz mint emberi érték egyáltalán nem – vagy csak elvétve – jelenik meg a médiában. A producerek és szerkesztők arra gyűjtenek elesett, szerencsétlen sorsú embereket, hogy a stúdióban és a televízió előtt ülő nézők nevessenek rajtuk. Aki elesett, azon nevetni kell! Ezt látja a gyermek is nap mint nap.

A média hasonló műsorai folyamatosan megemelik az ingerküszöbünket, és egyre többször érzi úgy a néző, hogy még ez is rendben van. Aztán egy újabb műsor többet enged meg, aztán megint többet – és ez így megy szinte valamennyi csatornán. Kukkolóvá tesz a média: „Nézd, hogy él ez az ember, és nevesd ki!”

Az úgynevezett kandi-kamerás és „átverés” műsorok egyre gyakrabban tartalmaznak olyan jeleneteket, amelyekben sérült, fogyatékkal élő, de leginkább azt „eljátszó” emberek mellett mennek el segítségnyújtás nélkül a járókelők. Ha valaki mégis segíteni próbál, akkor azt tapasztalja, hogy kamerával rögzített – nem valóságos – helyzetről van szó, amelyen a televízióban mások nevetnek majd.

Mire nevelhetik az ilyen jellegű műsorok a gyerekeket?

Arra, hogy nem kell segíteni, hogy nyugodtan menjenek el szó nélkül olyan embertársaik mellett, akiknek például fogyatékosságuk miatt nehézséget okoz átjutni a zebrán vagy felmenni a lépcsőn.

Arra „nevel”, hogy az együttérzés, a segítés, a szánalom egyáltalán nem fontos, nem érték! A gyerekek, ezeket a műsorokat látva, beletanulnak ebbe a viselkedésmódba.

 

A reklámok üzenete

 

A reklámok nagyon rossz üzeneteket közvetítenek a néző felé. Ezekből csak néhányat emelek ki – bár könyvnyi anyagot lehetne egészen rövid idő alatt összegyűjteni!

- Húsvét előtt a televízióban egy nagyáruház úgy reklámozta eladásra szánt termékeit, hogy: „Vadássz az ajándékokra!” Azt sugallja ezzel, hogy nem kell pénz hozzá, nem kell megvásárolni az ajándékokat, hanem elég „csak” vadászni rájuk: elragadni mások elől, sőt: elvenni másoktól, hiszen a vadászat erőszakos cselekményre utaló szó, amelyben vannak áldozatok is. „Ha megtetszik, vedd el!” – üzeni az áruház.

- Egy illatszercég így fejezi be a reklámját: „Mert megérdemlem!” Mit jelent ez? Ha nem tudom megvenni, akkor nem érdemlem meg, nem vagyok méltó rá? Valamit rosszul teszek, vagy rosszabb vagyok, mint az, akinek van ilyen terméke? És ha nekem nincs, akkor rosszabb vagyok, mint nő, mint feleség, mint anya, mint a reklámban szereplő hölgy? A nőkben folyamatos önértékelési problémákat okoznak ezekkel a szlogenekkel, és ha valakinek amúgy is alacsony az önbecsülése, akkor bizony nagyon el tud keseredni.

- Egy elektrotechnikai cikkeket árusító üzletlánc reklámja sokáig ez volt: „Hülye azért nem vagyok!” Azt tanítja a gyereknek, hogy az az ember értéktelenebb másoknál, aki máshol vásárol. Az alacsony jövedelmű családok közül sokan nem engedhetik meg maguknak, hogy ott vegyenek valamit. A gyerek gondolatai – ezt látva és hallva – eljuthatnak odáig, hogy ő, szegényebb családban élve, kevesebb, mint azon társaik, akiknek jómódú szülei vannak. Kisebbségi érzésekkel, esetleg előítéletekkel válik majd felnőtté.

- Nagyon zavaróak – és a magyar nyelv helyes használata ellen hatnak – az olyan reklámok, amelyek az egyes létező szavakat bugyután, értelmetlenné írják át, például egy mosópor szlogenjében: „A Tixtaság ereje!”; vagy egy keksz reklámfilmjében: „Éhes vagy? Tuc ennél jobbat?” Azért tartom ezeket különösen ártalmasnak, mert a gyerekekben/fiatalokban az amúgy is egyre terjedő sms-nyelv használatát erősítik. Diákjaink elkészített dolgozataikban is egyre inkább ezeket a formákat használják, például a megszokott helyett +szokott alakot írnak, az ötven helyett 5ven-et, a vagyok-ot vok-kal, a sokszor-t pedig soxor-ral helyettesítik. Pedagógusként nagy felelősségünk van abban, hogyan viszonyulunk mindehhez. Szomorúnak tartom, hogy a kollégák gyakran nem lépnek fel egységesen, hogy tanulóink visszatérjenek a helyes magyar nyelvhasználathoz.

- Végül álljon itt egy reklám, amelyet a közelmúltban láthattunk a televízióban egy új magyar film ajánlójában. Leírni nem is lehet – ezt látni kell!

 

zaszlo

 

(A * helyére egy rövid, mély magánhangzót képzeljünk…)

A magyar nemzet trikolórját használják fel egy durva reklámszöveghez, ami szerintem nem lenne megengedhető!

 

Záró gondolatok

 

Természetesen óriási felelőssége van a családoknak, hiszen az elsődleges szocializáció a legmeghatározóbb mindannyiunk életében, de az iskola – és előtte az óvoda – rendkívül sokat tehet(ne), és kellene is tennie, hogy a felnövekvő generáció tagjai ne elvadult, kulturáltan megszólalni nem tudó emberekké váljanak, akiket a legkevésbé sem érdekel embertársaik, népük sorsa.

A nevelés a családok, az iskola és a társadalom együttes feladata (lenne), de azt látjuk, hogy ez az iskolákban egyre kevésbé jelenik/jelenhet meg.

A pedagógusoknak sokkal több energiát kellene minderre fordítaniuk – de ehhez bizony arra is szükség lenne, hogy nagyon szigorú kritériumai legyenek a pályára kerülésnek, és ne fordulhasson elő, hogy műveletlen mizantrópok katedra közelébe kerüljenek.

A televízió ma már szinte kizárhatatlan életünkből, de – véleményem szerint – nem is kell kizárni onnan. Az ideális az lenne, ha minden család átgondolná, melyek azok a műsorok, amelyek a gyermekek számára értéket közvetítenek, amelyeknek nevelő hatása van, és azokat közösen néznék meg, és utána megbeszélnék a látottakat.

(Tudom, hogy ez széles körben nem jellemző, aminek több olyan oka is van, amelyeket ez az írás most nem tud tárgyalni.)

A pedagógusokra még nagyobb felelősség hárul abban, hogy a felnövekvő gyermekeket/fiatalokat az emberi értékek fontosságára neveljék. Ehhez pedig elengedhetetlen lenne, hogy a pályára csak a valóban oda való kollégák kerüljenek be és maradhassanak ott.

 

Pappné Szabó Alexandra

 

 

Felhasznált irodalom

1. Bagdy Emőke (1977): Családi szocializáció és személyiségzavarok. Tankönyvkiadó, Budapest.

2. Békési László (1999): Tévé előtt védtelenül. Pont Kiadó, Budapest.

3. Frydman, Marcel (1993): Televízió és agresszió. Pont Kiadó, Budapest.

4. Kósa Éva (1998): Szemben a képernyővel: az audiovizuális média hatása a személyiségre. Eötvös Kiadó, Budapest.

5. Ranschburg Jenő (1987): Félelem, harag, agresszió. Tankönyvkiadó, Budapest.

6. www.oki.hu/cikk.php?kod=2004-09-ta-Kiss-Televizio.html

 

(c) Commitment Szolgáltató és Tanácsadó Kft., 2003-2009. Minden jog fenntartva.