2018. december 10., hétfő Judit napja

 

Archívum

 

„Megelőzni a svédeket” – Az oktatás finn útja

Standardok és ellenőrzés helyett bizalom és megbecsülés

Az első PISA-mérés eredményeinek nyilvánosságra hozatala, 2001 óta sokan próbálták megfejteni a finn oktatási csoda titkát, azt, hogy miként tudott egy ország viszonylag rövid idő alatt, reális erőforrás-felhasználással egy sikeres, hatékony és méltányos oktatási rendszert létrehozni és évtizedes távlatban fenntartani. Szakértői csoportok ezrei tanulmányozták a helyszínen az iskolák, a tanárképzés, az oktatásirányítás napi gyakorlatát, számtalan elemzés, konferencia témája volt a finn oktatás. Néhány hete jelent meg a Nemzedékek Tudása Tankönyvkiadó jóvoltából Pasi Sahlberg A finn példa című könyve Fazekas Dóra fordításában. A magyar kiadás szakmai lektorával, Sió Lászlóval beszélgettünk.

sio_laszlo– Annak az országnak, amelyik eredményes oktatást szeretne, a finn példát kell követnie?
– Vannak más, az oktatás terén sikeres országok, izgalmas dolgok történnek például Kanada egyes államaiban és másutt is, de valóban nem nehéz beleszeretni ebbe a harmonikusan működő, sikeres finn oktatási rendszerbe és ilyet kívánni magunknak is. Ráadásul vannak olyan elemei, amelyekhez hasonlóval a magyar oktatásban is találkozhatunk. A finn oktatás legfontosabb jellemvonása azonban számomra nem az eredményesség, hanem a méltányosság. Kétségtelen, hogy sokan egyszerűen jobbak, eredményesebbek akarnak lenni, ezért tanulmányozzák a finn rendszert. A könyv bemutatóján is elhangzott a történet, mely szerint egy távol-keleti ország képviselője, miután több napot töltött Finnországban, azt kérdezte a vendéglátóktól, mennyibe kerülne ez az egész, ha meg akarnák venni. Azt válaszolták neki, amit Pasi Tuominen úr, Finnország budapesti nagykövete is mondott a bemutatón: minden szabadon átvehető, csak nem biztos, hogy működik majd az új helyen. Én úgy látom, az egyik legizgalmasabb kérdés az: ha egy oktatási rendszer valóban méltányos, törvényszerű-e, hogy egyúttal eredményes is lesz.


– Vagyis nincs kész recept.
– Abban az értelemben nincs, hogy egy az egyben lemásolható lenne az, amit a finnek csinálnak. De ez evidencia. És persze nemcsak a teljes know-how importjával való kacérkodás szakmaiatlan és kockázatos, hanem az is, ha csak a rendszer egy-egy szimpatikus, megvalósíthatónak tűnő elemét akarja valaki a kontextusból önkényesen kiragadva átvenni. A könyv fejezetei sorra veszik az oktatási változások egyes szakaszait, az ezek mellett és ellen felsorakoztatott sokféle indíttatású érveket és aggályokat, s bemutatják azt a politikai, társadalmi, gazdasági kontextust is, amelyben ezek a folyamatok zajlanak. Ezek ismerete nélkül a finn oktatás rendszere, fejlődésének útja nehezebben lenne megérthető. Nagyon egyszerű lenne „best of” rendszereket összerakni, de az oktatás sajnos nem úgy működik, mint egy CD-válogatás.
Ugyanakkor van, amit akár sorvezetőként is használhatunk. Ilyen az alaposan megfontolt célmeghatározás, a fejlesztésekre szánt idő nagysága, a következetes, számos kormány működésén átívelő megvalósítás. Követendő, ahogyan kialakították rendszerüket, célirányosan keresték és tanulmányozták a jó gyakorlatokat a világ oktatási rendszereiben, tanultak, és megalkottak egy új oktatási utat. Sahlberg úgy jellemzi a finn embereket, mint akik nyitottak, együttműködőek, mernek kockázatot vállalni, mernek kreatívak lenni, és ennek eredményeként egy kicsit mindig mindent másként csinálnak, mint mások. Ezt a magatartást ajánlja mindenkinek, aki saját oktatási rendszerének megújításán gondolkozik.


– Ez az unortodox megközelítés tőlünk sem áll távol…
– A hagyományostól való eltérés önmagában se nem jó, se nem rossz. A kérdés az, hogy amikor más utat, megoldást választunk, akkor azt kellő megalapozottsággal, tényekre, kutatási eredményekre alapozva tesszük-e, vagy benyomásokra, érzelmekre hagyatkozunk, akár a valóságot figyelmen kívül hagyva.


– Pokorni Zoltán a könyv előszavában úgy fogalmaz, hogy ez a rendszer az általános, bevett oktatásirányítási logikával szemlélve nem is nagyon működhetne.
– Minden oktatásirányítás igyekszik valamilyen garanciát találni arra, hogy a rendszer működése olyan legyen, amilyennek elképzelte. Ehhez különböző eszközöket választ: eltérő mélységben, részletezettséggel megszabja a tantervek tartalmát, akkreditálja a tankönyveket, követelményeket fogalmaz meg, amelyek teljesítését vizsgákkal méri, ellenőrzi a tanárok munkáját… Ezek a jól ismert, bevett oktatásirányítási eszközök, de nem biztos, hogy hatékonyak is. Leginkább azért bizonytalan az eredményességük, mert a papír, a jogszabály erejében bíznak a megvalósító, a tanár helyett. Finnországban más utat választottak: az iskolai működés garanciája a pedagógus, a standardok, az előírások, az ellenőrzések helyett olyan puha szabályozók kapnak meghatározó szerepet, mint a bizalom, a megbecsülés, az együttműködés ösztönzése és támogatása. A hangsúly ezért a leendő tanárok kiválasztásán és magas szintű képzésén van, utána pedig azon, hogy megfelelő környezetet és feltételeket biztosítsanak a munkához.


– A magyar oktatás mintha nem erre tartana.
– Valóban nem, de a helyzet is más. Finnországban a legnépszerűbbek közé tartozik a tanári pálya, nem ritka a tízszeres vagy ennél is nagyobb túljelentkezés. Valóban a legfelkészültebb fiatalok közül válogathatnak, a jó színvonalú és általánosan egyetemi szintű képzés pedig még erősíti is ezt a biztosítékot. Nálunk nem ez a helyzet, és igazuk van azoknak, akik egyenetlennek ítélik a pedagógusok által végzett munka minőségét, De igazuk van a pedagógusoknak is, amikor azt mondják, ilyen bizonytalan körülmények között, hol gúzsba kötve, hol teljesen magukra hagyva nehéz jó színvonalon dolgozni.


– Nem inkább arról van szó, hogy Finnországban egyszerűen vonzóbbak a bérek?
– Fontos a pénz, de önmagában nem elegendő. A finn tanárok jövedelme nem magasabb, mint az OECD-átlag, nem elsősorban ezért népszerű a pálya. A vonzerőt a megbecsültség adja, ami abból fakad, hogy a társadalom tudja és elismeri, hogy ez egy nagyon komoly felkészültséget, tudást, innovatív, alkotó munkát elváró pálya. Maguk a tanárok pedig azt mondják, hogy ha valamivel több lenne a jövedelmük, de kevesebb kihívást jelentene a tanítás, kevesebb lenne az önálló feladatvégzés, problémamegoldás, ha felügyelők ellenőriznék őket és egyre-másra standard mérésekre kellene felkészíteniük diákjaikat, akkor inkább más pályát választanának.
Helyes döntés emelni a pedagógusok bérét, de csak ettől még nem változik semmi. Pláne akkor, ha az életpályamodell érdemben nem tudja vonzóbbá tenni a pályát, másrészt nem ösztönöz a szakmai továbblépésre, a többletmunka vállalására és a nagyon különböző teljesítményeket közel azonos mértékben honorálja. Nem látjuk még pontosan az életpályamodell végét, de van még némi mozgástér és idő, a többlépcsős bevezetés lehetőséget ad arra, hogy a hibákat korrigálni lehessen.


– A könyv szerint a finn tanárok bére sem érdemalapú.
– Nem tudok arról, hogy hivatkozott volna a szaktárca az életpálya kapcsán a finn példára, de ez nem is lett volna szerencsés. Egyrészt ez csak részben igaz: a finn tanárok bére is – igaz, kis mértékben – függ attól, hogy milyen iskolafokozatban és mennyi ideje tanítanak. Ugyanakkor a finn tanárok teljesítménye között jó eséllyel kisebbek az eltérések, mint nálunk. Ezt ugyan nem mérik, de az a tény, hogy mind az iskolák közötti, mind az iskolákon belüli tanulói eredmények között irigylésre méltóan kicsik a különbségek, ezt sejteti. Nincs tehát ok a jelentős differenciálásra. De, mint mondtam, nem is a bér nagysága az elsődleges szempont Finnországban.


– Minek kellene még változnia ahhoz, hogy népszerűbb legyen a pedagóguspálya?
– Azt hiszem, a közoktatásról szóló vitáknak régen nem arról kellene szólniuk, hogy hányféle tankönyv legyen, legyenek-e egész napos vagy kiterjesztett funkciójú iskolák is, miként akkreditáljunk egy klasszikus tanártovábbképzést vagy egy alternatív kerettantervet. Ha annyi energiát szántunk volna az elmúlt évtizedekben a pedagógusszakma megújítására, minőségének, rangjának, megbecsültségének emelésére, mint a szabályozókról szóló vitákra, előrébb járnánk. A legrészletezőbb, szakmailag hibátlan jogszabály sem helyettesíti a jó tanárt, sőt gyakran kontraproduktív, ellenben a valóban kiváló tanár munkáját egy keretjellegű, ösztönző környezet nagyban tudja segíteni.
Ha az életpályával azt a célt tűzzük ki, hogy öt év múlva elkötelezett, innovatív, kreatív, önálló munkára képes fiatalok közül válogathasson a tanárképzés, tíz év múlva pedig ők kezdjenek el tanítani, akkor addigra ezekre a képességekre igényt tartó iskolai környezetet kell kialakítani. Nem lehet zsákban táncolni. Ha a mostani szabályozás nem változik, az ilyen karakterű fiatalok számára taszító lesz a pedagóguspálya, hiába ölünk bele milliárdokat. Be kellene látni: ha a legjobb autóversenyzőket akarjuk pilótáinknak szerződtetni, akkor bíznunk kell abban, tudják nélkülünk is, mikor kell fékezni, előzni vagy sebességet váltani. Hogy Pasi Sahlberg nagymamájának életbölcsességét idézzem a könyvből: „Ahol mindenki ugyanúgy gondolkodik, senki sem használja nagyon a fejét.” Ha intelligens oktatási rendszert szeretnénk, akkor az oktatásirányításnak ki kell lépnie a mindent jobban tudó megmondó szerepből, és ennek a helyére egy világos célokat meghatározó, koordináló, feltételeket teremtő és garantáló, támogató megközelítésnek kell lépnie.


– A finn oktatás kapcsán a leggyakrabban használt jelző az, hogy eredményes, a második az, hogy méltányos. Miben nyilvánul meg ez utóbbi?
– A finnek számára ez a második a fontosabb, de persze az előbbi sem elhanyagolandó. Amikor oktatási rendszerük teljes újraszervezéséről döntöttek, mindenekelőtt egy mindenki számára hozzáférhető, minél magasabb színvonalú iskolarendszert szerettek volna megvalósítani. Olyat, amely minden tanulót egyformán kezel abban az értelemben, hogy mindenki számára optimális feltételeket próbál meg biztosítani ahhoz, hogy teljesítményét döntően szorgalma és tehetsége határozza meg. Tehát nem szűkítették le a méltányosság fogalmát a rosszabb helyzetben lévők, kisebb településeken vagy szegényebb családokban élő gyermekek támogatására vagy a kiemelkedő tehetségűek útjának egyengetésére. Arra törekedtek, hogy mindenkihez méltányosak legyenek. Több lépcsőben, évtizedek alatt jutottak el az egységes, kilenc évfolyamos iskolához, ahol nem szelektálják a diákokat képességeik vagy teljesítményük szerint, ugyanakkor mindenki megkaphatja azt a speciális segítséget, amire szüksége van.


– Hogyan néz ki ez a mindennapokban?
– Nem szerencsés kiragadni néhány példát, mert az egész oktatási rendszer ezen elv mentén szerveződik. Az egységes iskolában, ahol együtt tanulnak a legkülönbözőbb képességű és hátterű tanulók, a legritkább esetben fordul elő az évismétlés. S nem elsősorban azért, mert ez drága megoldás (idehaza erre sem igen szoktunk gondolni), hanem azért, mert nem ésszerű és nem méltányos. Mi is indokolja azt, hogy valakit arra kötelezünk, hogy azt is újratanulja, amivel nem volt problémája, csak azért, mert más területeken rosszabb teljesítményt nyújtott? Miért is lenne méltányos, ha valakit kegyelemből továbbengedünk, de nem kap valódi segítséget ahhoz, hogy utolérje társait? A finn megoldás erre a helyzetre az, hogy az adott tantárgy vonatkozásában speciális segítséget kap a diák, miközben a többi területen halad tovább a többiekkel. A tankötelezettség végéig a diákok mintegy fele egyszer vagy többször kap ilyen speciális támogatást tanulmányaihoz, értelemszerűen nemcsak a bukás elkerülése érdekében, hanem azért, hogy lehetőségeinek megfelelően haladjon. Ez tehát a fősodor, a speciális képzésben való részvétel nem stigmatizáló. De jól példázza ezt a személetet az érettségi vizsga szervezése is. A finn érettségi nem akar felnőtté avatási szertartás lenni és ítéletet hirdetni a végzősök tudásáról. A cél itt is az, hogy mindenki kihozhassa magából a legtöbbet. Ennek érdekében a vizsga 18 hónapra elnyújtott, nem kell másfél hónap alatt öt-hat tárgyból záróvizsgát tenni. Több vizsga esetében a javításra is mód van. Ez a rendszer biztosan több macerával, szervezéssel jár (többletköltséget az állam számára nem jelent, mert az egyébként teljesen ingyenes finn oktatásban ez az egyetlen fizetős elem), de jobb teljesítmények eléréséhez is vezet. Nálunk éppen most lépünk vissza ezen a téren.


– Kiknek szól, kiknek ajánlható a könyv?
– Nagyon eltérő tudáshátterű olvasók számára is érthető, befogadható A finn példa. El tudnám képzelni, hogy tantestületek és szülői közösségek közös gondolkozásához is kiindulópontul szolgálhat. Inspiráló lehet annak bemutatása, hogyan mozognak, viselkednek ebben a világban a szereplők: a diákok és szüleik, a tanárok, a különböző szintű döntéshozók, más közszolgálati ágazatok, egészségügy, szociális terület stb. és a gazdaság képviselői. Miként képesek ellépni – az értelemszerűen a finn oktatásban is meglévő – korlátoktól, elengedni azokat, és innovatívan, kreatívan tartalommal megtölteni a kereteket, teret. Hogyan képesek élni azzal a helyzettel, hogy az oktatás középpontjába valóban a diákok és a tanárok együttműködése kerül, hogyan képesek a felelősséget nem teherként, hanem lehetőségként értelmezni s eszerint élni vele.


– Mi a garancia arra, hogy a finn oktatás vezető pozíciója hosszabb távon is megmarad, hogy valóban a finn út a példa?
– Nincs garancia. Vagy ha mégis, akkor az, amiről a könyv utolsó fejezetében olvashatunk, s ami azt mutatja be, miként gondolkodik ez a sikeres, hatékony és méltányos oktatási rendszer a saját jövőjéről. Milyen tudatossággal keresi a jövő várható problémáit, s hogyan próbál azokra már most lehetséges megoldási lehetőségeket megfogalmazni. Számolva azzal, hogy az oktatási fejlesztések időtartama gyakran csak évtizedes léptékkel értelmezhető, a megoldás így nem a jelen helyzetre, hanem ebből kiindulva egy valószínűsíthető jövőre vonatkozik: a most indított fejlesztés majd összeér a valósággal, s az akkori aktuális kérdésekre ad – remélhetően – releváns válaszokat.
A könyvben a szerző felidézi egy a finn és a svéd oktatási miniszter között a ’90-es évek elején folytatott beszélgetés részletét. Abban az időben a finn oktatás teljesítménye nemzetközi szinten még átlagos volt, a svéd miniszter pedig azt mondta kollégájának, hogy a svéd oktatás világelső lesz. A finn miniszter erre csak annyit válaszolt, hogy az ő céljaik ennél szerényebbek: „Számunkra az is elég, ha Svédországot megelőzzük.”


FL

 

(c) Commitment Szolgáltató és Tanácsadó Kft., 2003-2009. Minden jog fenntartva.