2018. december 18., kedd Auguszta napja

 

Archívum

 

„Ha bármit kiraksz az internetre, a fölött elveszted a kontrollt”

Magukra vannak hagyva a gyerekeket a kibertében, a felnőttek – a szülők és a pedagógusok – ugyanis nem tulajdonítanak nagy jelentőséget a netes veszélyeknek, sőt nem is tudják, mit csinál a gyerek az interneten. Pedig egyre inkább terjed az online zaklatás, az úgynevezett cyberbullying. Ráadásul a való élet elkövetői a virtuális életben gyakran áldozatokká válnak, a bántalmazottak pedig elkövetőkké. Interjú Parti Katalin kriminológussal.

8_9_Parti_Katalin– Egyre terjed a tinik körében az internetes zaklatás, amelynek a végén – szerencsére még nem Magyarországon – már nem egy esetben a legsúlyosabb tragédiák is előfordultak. Mennyire jellemző nálunk a cyberbullying, mennyire kell aggódnunk?
– Egyre fiatalabb korra csúszik az aktív internethasználat. Azt szokták mondani, hogy ha csak az iskolában kezdjük a biztonságos internethasználatra nevelést, az már késő. Pontos adatokat a cyberbullying-jelenség mértékéről nagyon nehéz meghatározni. Van erről egy folyamatos nemzetközi kutatásunk, amely 2011 végén indult és azóta félévente felvesszük – most már ezer felső tagozatos és középiskolás gyerektől – az ezzel kapcsolatos adatokat, ugyanakkor ezek önbevallásos kérdőíveken alapulnak, s amikor a kérdőíveket a gyerekek kitöltik, jelen van a tanár vagy valamilyen felnőtt felügyelő. Lehet, hogy így nem vallják be a kérdezettek, ha valamit elkövettek. Ennek ellenére mégiscsak ez a legbiztosabb módszer, hogy valamit mégis megtudjunk, mert a személyes interjú ennyire szenzitív kérdésekben nem szokott eredményre vezetni. Az biztos – anélkül, hogy konkrét, de megbízhatatlan számokat mondanék –, hogy a dél- és kelet-európai gyermekek sokkal vagányabban kezelik ezt a kérdést, mint a nyugat-európai vagy amerikai társaik.


– Vagányabban?
– Magyarországon sokkal később kezdte el a társadalom – a felnőttek és a gyerekek is – széles körben használni az internetet, mint a tőlünk nyugatabbra és északabbra fekvő országok. Nálunk ma a populáció 50-60 százaléka használja rendszeresen a világhálót, míg a gazdaságilag fejlettebb országokban 80-90 százaléka. A gyerekek gyorsan felzárkóztak, esetükben már több mint 90 százalékról beszélhetünk Kelet-Európában is, hiszen ha otthon nem is, az iskolában már mindenki hozzáfér a világhálóhoz. A szülők vannak inkább lemaradásban. Ebből is következik, hogy nálunk sokkal inkább magukra hagyottak a gyermekek a kibertében, mint Nyugaton. Itt ugyanis nem tulajdonítanak a felnőttek nagy jelentőséget a kockázatoknak, és nem is tudják, mit csinál a gyermek az interneten. Másrészt azt tapasztaljuk, hogy amikor a gyerekek nehéz helyzetbe kerülnek – például cyberbullying áldozatai lesznek –, nem csinálnak belőle olyan nagy ügyet, mint például az Egyesült Államokban, mert a felnőttek és a média sem dramatizálja túl ezeket az eseteket.


– Hogy kezdődik az internetes zaklatás? Van offline előzménye?
– Bármely színtéren – az iskolában, a kortárs közösségekben vagy online is – elkezdődhet és bármely színtéren folytatódhat. A gyakoribb mégis az, hogy az iskolában kezdődik és online folytatódik. További cifraság, hogy sok esetben az, aki az iskolában bántalmazóként lép fel (például csoportjával kiközösít valakit), az az online térben bántalmazott lesz. Aki pedig a való világban bántalmazott, az interneten bántalmazóvá válik. A szerepek megcserélődhetnek. Az online térben, ahol az embernek nem kell vállalnia az arcát, nem látjuk a másik érzelmeit, máshogy viselkedünk, mint a valós közösségekben. Visszatartó erő lehet például egy bántalmazásnál, ha látja a másik arcát. Online térben maximum „emotionokkal” fejezzük ki az esetleges érzelmeket, de ez egyrészt félreérthető lehet, másrészt sokkal gyengébb a hatása, mint a valós metakommunikatív jeleknek.


– Az online bántalmazások anonim történnek? Egy-egy gyereket a társai nem tudnak beazonosítani, még ha más is a nevük a Facebookon?
– Dehogynem, a gyerekek döntő többsége nagyon is tisztában van azzal, hogy ki van az anonim bántalmazó mögött. Nekünk is van fogalmunk arról, hogy kik az ellenségeink; a gyermekek, akik nap mint nap ugyanabban a közegben mozognak, rengeteg órát együtt töltenek, általában pontosan tudják, kitől ered a zaklatás.


– Hogyan ismerjük fel szülőként és pedagógusként, hogy valami baj van, a gyerekünket, az osztályközösség egy tagját online zaklatják?
– Az iskola általában nem szeret foglalkozni az iskolán kívüli dolgokkal. Az online eseményeket – főleg olyan iskolákban, ahol tiltottak a közösségi oldalak és nem lehet bevinni okostelefont – magánügynek tekintik. Pedig az online térben történt bántalmazás sokszor rányomja a bélyegét az iskolai klímára, a diákok (nem csak a bántalmazott és a bántalmazó!) teljesítményére is, így már csak ezért is elkerülhetetlen, hogy az iskola ezzel foglalkozzon. Olyan iskolai környezetet kell teremteni, amelyben minden diák számára van legalább egy olyan hiteles ember, akihez ilyen esetben fordulhat. Ráadásul, ha egy gyereket valamilyen támadás ér, először nem a felnőtteknek, hanem a kortársainak mondja el, ezért legjobb lenne, ha találna egy kortárs segítőt. Célszerű lenne ezért intézményenként néhány diáknak – felső tagozatosoknak, középiskolásoknak – részt venni kortárs mentorképzésben.


– Van ilyen Magyarországon?
– Igen, a TABBY-projekt (www.tabby.eu) részeként jelenleg is folynak ilyen képzések. Ez egy komplex program, félévente toborozunk új iskolákat, pedagógustréningeket és kortárs mentor tréningeket tartunk. Nem arra tanítjuk a kortárs mentorokat, hogy minden esetben avatkozzanak be, ha tapasztalnak valamilyen cyberbullying-jelenséget, nem lehet ugyanis megmondani előre, hogy ezzel nem okoz-e nagyobb bajt. Van úgy, hogy a bántalmazott és a bántalmazó gyorsabban meg tudja oldani egymás között a problémát. Általános konfliktuskezelést kellene tanítani az iskolákban, hogy a gyerekek meg tudják oldani a vitáikat. Nem elengedni, magukra hagyni kell őket, hanem tudomásul kell venni, hogy ők egymással beszélik meg a problémájukat. Ha pedig így van, akkor hiába mondjuk azt, hogy forduljon a felnőtthöz, mert ő majd mindent megold. Egyrészt nem fogja tudni megoldani, másrészt a legtöbb esetben pont azért húzódik vissza a diák, mert állandóan azt mondjuk neki, hogy forduljon a felnőtthöz. Azért sem szabad mindent felülről megoldani a diákok helyett, mert így nem tanulja meg, hogy álljon meg a saját lábán, legyen önálló.


– Szülőként is nehéz helyzetben vagyunk, sokszor azt sem tudjuk, mit csinál a gyerek a szobájában, pedig lehet, hogy a legveszélyesebb helyekre keveredett éppen a neten…
– Általános megoldás, hogy nyissuk ki a kaput, érdeklődjünk ugyanúgy a gyerek online, mint offline tevékenységei iránt. Mutassunk érdeklődést még akkor is, ha nem értünk a számítógéphez, az online világhoz. De nem ellenőrizni kell! Csak mindig „jelen kell lenni”, éreztetni, hogy én mindig itt vagyok, bármi történik is, mindig számíthatsz rám.


– A Facebookon jelöljük be a gyereket, hogy kövessük az ottani életét?
– Miért ne? Be lehet jelölni – persze ettől még nem biztos, hogy követni tudjuk, mert ahhoz neki vissza kell jelölnie.


– És tanárként érdemes a diákjainkkal Facebook-kapcsolatban lenni?
– A tanárokat sem téríteném el attól, hogy bejelöljék a gyerekeket. Több iskolában nem csak egyszerűen bejelölik a pedagógusok a diákokat, hanem rendszeres kurzusokat tartanak a közösségi oldalon. Ennek persze megvan az a hátránya, hogy azt a gyereket, aki nincs jelen a Facebookon, rögtön kiközösíti az online közösség. Nagyon figyelni kell arra ilyen esetben, hogy senki ne maradjon ki! A legelterjedtebb online bántalmazási forma épp az online csoport általi kiközösítés. Csak ez után jön a szenzitív információk engedély nélküli kiadása (amikor például a barátnők megosztják egymás között a titkaikat, fotóikat, majd valamelyikük engedély nélkül továbbküldi).


– Ilyen esetben nyilván megbíznak egymásban a barátnők, nem is gondolnak arra, hogy továbbadják a titkaikat a világnak. Mit mondjunk a gyereknek: ne bízz senkiben?
– Az nyilván rossz üzenet, hogy ne bízzon meg senkiben. Azt kell felismerni, hogy ha bármit kiraksz az internetre, a fölött elveszted a kontrollt. Nemcsak, hogy nem tudod törölni soha, de azzal bárki élhet és visszaélhet. Az is lehet, hogy nem ellenséges szándékból osztja meg valaki azt a képet, vagy csak viccből „photoshopolja” egy meztelen testre az arcodat és osztja meg a művét… Amint kiraksz magadról valamilyen személyes adatot, rögtön elveszted a kontrollt felette. És nemcsak amíg iskolás vagy, hanem utána is. Ha mondjuk munkát keresel, felvételizel egy egyetemre, ha gyakornoknak jelentkezel valahová, mindenütt megnézhetik (és meg is nézik) a Facebook-adataidat. Valójában az internet természetéhez hozzátartozik, hogy ne bízz meg senkiben.
Persze az nem megoldás, ha korlátozzuk a gyereket, hogy ne vegyen részt azokban a közösségekben, amelyekben már az összes gyerek részt vesz – ekkor mi zárjuk ki a közösségből. Egyébként azt mutatják a kutatások, hogy ha a gyerekek tapasztalnak is valami veszélyes dolgot a neten, azért nem szólnak a felnőtteknek, nehogy eltiltsák őket a géptől. A tiniknek rendkívül fontos, hogy milyen visszajelzéseket kapnak (most már leginkább a neten): ebből építik fel az énképüket.


– De ez az énkép nagyon eltorzulhat, ha csak a netes visszajelzéseket veszik alapul…
– Igen, ez egy valós veszély. A sajtót bejárt, öngyilkosságba menekült Amanda Todd esete is egy ilyen énképtorzulásból adódhatott. Ezért maradt fenn a virtuális közösségben, ezért szeretett volna ugyanattól a közösségtől segítséget kapni (videót posztolt a Youtube-ra), amely őt kiközösítette. Ez az ő esetében egy fatális tévedés volt, de ugyanennyi erővel rátalálhatott volna egy olyan támogató csoportra, amelyik visszaállítja a megbecsülését. Szerintem már túl nagy volt az ellene összeszövetkezett tábor: ha valakinek a Youtube-bejegyzését már 22 ezren dislike-olták, akkor nagy bátorság kell, hogy valaki like-olni merje.


– Kutatások szerint, ha egy gyerek túl korán kezdi az online életet és túl sokat van fenn a neten, elhalnak a metakommunikációs eszközei. Hogy működik ez a mechanizmus?
– Pszichológusok kimutatták, hogy minél korábban kezdi meg az online kommunikációt a gyerek, és minél több időt tölt az online közösségekben, annál kevésbé fogja használni a non-verbális jeleket. Már az ’50-es években kimutattak egy hasonló jelenséget Albániában. Ott sokáig élt az a földművelő hagyomány, hogy amikor megszületett a csecsemő, lekötözték a kezét-lábát egy pólyába. A szüleik a hátukra vették, majd amíg dolgoztak, lerakták a földre. Ilyen módon nem tudta használni a gyerek a végtagjait, ami az agy fejlődését is visszavetette, a gyerek motoros funkciói később kezdtek el kifejlődni. Amikor 2-3 éves korban kicsomagolták e szoros pólyából őket, elkezdték megtanulni használni a végtagjaikat, de sokkal később fejlődtek ki a szociális funkcióik. Ha a gyerek odaül a számítógép elé, és az online térben túl sokat kommunikál, az az offline teres kommunikációs és szociális érzék rovására megy.


– Szörnyű negatív utópia…
– Ez egy olyan új közeg, amit meg kell tanulnunk. Meg kell tanulnunk, hogy itt is emberek vannak és emberek kommunikálnak egymással, csak nélkülözzük a nonverbális formákat, ami eddig a normál emberi kommunikáció 65-70 százaléka volt. Viszont minden új kommunikációs forma megjelenésekor ugyanilyen félelmek jelentkeztek. A képregények, a rádió, a televízió megjelenésével is megjelentek ilyen negatív utópiák. „Úristen, mi lesz? Itt a civilizáció vége, minden fiatal bűnöző lesz!” Eddig még mindegyik kommunikációs forradalommal megbirkózott az emberiség. Én bízom most is magunkban.


FL

EU Kids Online II
A 2011-es EU Kids Online II kutatás szerint a magyar tinédzserek (9–16 évesek) 80-90 százaléka rendszeres nethasználó, azaz legalább egy fórumon – például otthoni vagy iskolai számítógépen – naponta használja az internetet. A magyar tinédzserek 72 százaléka rendelkezik profillal valamilyen közösségi oldalon (Facebook, Twitter, iWiW). A kisebb gyerekek 38, a nagyobbaknak már 82 százaléka használja a netet közösségi oldalak látogatására; a jövőben ez az arány az életkori kiegyenlítődés felé tolódik el. A tinédzserek 24 százaléka használja a netet mobilon; valószínűleg az okostelefonok terjedésével ez az arány növekedni fog. (Forrás: http://nmhh.hu/dokumentum/3886/ITHAKA_EU_KIDS_Magyar_Jelentes_NMHH_Final_12.pdf)

Részlet a 2012-es TABBY-kutatásból
„Minden negyedik-ötödik gyerek válik bántalmazás áldozatává az iskolában. A bántalmazók száma ennél jóval kevesebb (legalábbis bevallásuk szerint): a válaszolók 78,7 százaléka még senkit nem bántalmazott az iskolában, és csak 22-en vallották be, hogy hetente zaklatták osztály- vagy iskolatársukat.
Adataink számos esetben szoros szignifikáns összefüggést mutattak az iskolai és az online áldozattá válás között. Akit néhányszor vagy heti rendszerességgel bántalmaznak a többiek az iskolában, az nagy valószínűséggel kap az interneten keresztül trágár vagy félelemkeltő üzenetet ugyanilyen rendszerességgel, online pletykát terjesztenek róla, hamis profil segítségével lejáratják, „leégetik”, kiközösítik.
Míg azonban az iskolai bántalmazást ritkán elszenvedők és az iskolában nem bántalmazottak között nincs különbség aszerint, hogy néha online is sérelmet szenvednek (ugyanis az adatok szerint néha a legtöbb megkérdezett elszenved valamilyen online sérelmet függetlenül attól, hogy az iskolában agresszívek-e vele szemben a társai), addig az iskolában rendszeresen bántalmazottak már jóval gyakrabban szenvednek el online sérelmet is. Az elkövetés gyakoriságának szempontjából a notórius elkövetői magatartás mind az online térben, mind a valóságban felülreprezentált.
Felmérésünk igazolni látszik, hogy aki az iskolában bántalmazóként lép fel a többiekkel szemben, az említett online cselekmények mindegyikének nagy valószínűséggel lesz az elszenvedője. Meg kell jegyezni ugyanakkor, hogy az online kiközösítés elszenvedése és a róluk kegyetlen, megalázó online közösségi pletyka terjesztése nemcsak a notórius – azaz heti rendszerességű – iskolai agresszorokra jellemző, hanem azokra is, akik csak néha lépnek fel erőszakosan az iskolában.” (Forrás: http://www.eszteralapitvany.hu/wpcontent/uploads/2013/03/ESZTERnek1.pdf)

Parti Katalin
A fiatalok közötti online zaklatás nemzetközi kutatásának magyarországi csoportját vezető jogász, médiaszociológus. 1998-ban végzett a Miskolci Egyetem Állam- és Jogtudományi Karán, azóta az Országos Kriminológiai Intézet tudományos munkatársa. PhD fokozatot a gyermekek elleni online visszaélések büntetőjogi megközelítéséről szóló dolgozatával 2008-ban szerzett a Pécsi Tudományegyetem Jogi Karán. Fő kutatási területei az online devianciák, a számítógépes és az internetes bűnözés: a számítógéppel és az internettel összefüggő bűncselekmények főbb megjelenési formái, tiltott pornográf felvétellel visszaélés az interneten, nyomozási módszerek az interneten megjelenő bűncselekmények körében, adatvédelem az interneten, az internetszolgáltató felelőssége, adatszolgáltatás a nyomozó hatóság részére, az internetszolgáltató együttműködése a nyomozó hatósággal – a magyar és a német helyzet jogszabályi összehasonlítása, az internetes bűnözéssel kapcsolatban fellelhető statisztikák – az internetes bűnözés mérhetősége, telekommunikációs szabályozás az Európai Unióban, önszabályozó rendszerek, az interneten megjelenő tiltott pornográf felvétellel visszaélés kriminológiai, büntetőjogi és büntető eljárásjogi elemzése, a nemzetközi együttműködés problémái. 2013/2014-ben a Massachusetts Aggression Reduction Center Fulbright ösztöndíjas kutatója, a Bridgewater Állami Egyetem vendégoktatója.

 

 

(c) Commitment Szolgáltató és Tanácsadó Kft., 2003-2009. Minden jog fenntartva.