2018. december 13., csütörtök Luca, Otília napja

 

Archívum

 

Egy szenvedélyes szóműves: Lackfi János

Lackfi János szerint az író nem doki és nem tanító, a gyógyítás és nevelés áttételes hatása a mesélésnek

Lackfi János három újranyomást megélt, Milyenek a magyarok? című könyve után novemberben a Milyenek MÉG a magyarok? című folytatáskötetet is kezükbe vehetik az olvasók. A rendkívül sokszínű és termékeny író, költő, műfordító, szerkesztő elárulta azt is, hogy jelenleg egy regény megírásán munkálkodik. És – az alkotáson túl – még sok minden vár rá ebben az évben, 2013-ban ugyanis Prima Primissima Díjra jelölték a magyar irodalom kategóriában Szalay Károly és Vathy Zsuzsa mellett. Életéről, hétköznapjairól, világképéről, családjáról és gazdag alkotói világáról beszélt lapunknak, nem is akárhogyan: amolyan Lackfi-stílusban.

lackfi_nagy
Fejér János felvétele
– A Milyenek a magyarok? című könyve 2012-ben jelent meg a Helikon Kiadó gondozásában, és azóta már a harmadik újranyomáson is túl van. A harmincöt viszonylag rövid, szórakoztató történetet, esszé jellegű írást tartalmazó kötetet P. Szathmáry István karikatúraféle, kifejező, vicces rajzai illusztrálják, összhangban az alkotói üzenettel, mintegy kiegészítve azt. A könyvet több nyelvre lefordították, többek között angolul is megjelent. Írója szerint mi lehet könyve sikerének a titka?
– Valóban, tizenhatezer elfogyott példány a mai könyvpiacon nagy sikernek számít; sokáig a lelki tanácsadó és félpornográf kötetek között lebegett a listákon az első öt hely valamelyikén – alig hittem a szememnek! Angolul már megjelent, és a kiadó erősen tervezi, hogy a frankfurti könyvvásáron más nyelveken is gazdát találjon ennek a „bédekkernek”. A siker titka talán egybeesik a szándékommal, nevezetesen hogy az abszurd humort, az örkényi világlátást is felhasználva írjak körbe egy-egy karakterisztikus magyar vonást, de ne valami felső-külső nézőpontból, ne ítélkezve, vagyis ne váljanak az írások cinikussá, érezni lehessen belőlük a szeretetet, a felismerést, hogy mi együtt vagyunk ilyenek. Ezért is választottam olyan hőst, aki részben én vagyok, de bárki más is lehetne. Ő „a magyar ember”, aki nem mintaállampolgár, nem is negatív példa, Pató Pál és Háry János, Búvár Kund és Ludas Matyi, főként meg nyárspolgár.


– Igaz, hogy humorosan írja le a magyarok legfőbb jellemzőit, de a kemény kritikáit sem rejti véka alá. Nem marasztalták el ezért az érzékenyebb lelkű olvasók?
– Vehető kritikának, amikor például kimondom, hogy a magyarok olyan sokszor elképzelték már, milyen fennkölt dolog meghalni a hazáért, hogy olykor elfelejtik, élni is lehetne érte. Vagy hogy milyen viccesen látja a mi zsíros és egészségtelen konyhánkat egy pálcikavékony kínai. Vagy amikor a magyar nóta ingyom-bingyom-kisgalambom világát összevetem a mai magyar vidék sokszor hervasztó, szociálisan lecsúszott világával. Viszont nem vagyok próféta, ezeket mindannyian látjuk. Talán ezért nem értek élesen kritikus hangok. Egy-két fanyalgó írás elfér a tucatnyi lelkes kritika és rengeteg olvasói levél mellett. Számítottam pedig vitákra, hogy kineveznek megalkuvónak, vagy éppen árulónak, de meglepetésemre a Klub Rádiótól a Lánchídig, a 168 órától a Magyar Nemzetig mindenki megtalálta a könyvben a számítását. Elég színes a magyar valóság, ki-ki fellelheti azt, ami identitását igazolja, kiegészíti, árnyalja. Eretnekség, de világéletemben hittem abban, hogy van EGY Magyarország, ahol a nagyon különböző elveket vallók is megférhetnek egymással, ahol nem csak egymást vérbe taposva lehet kritizálni, és ahol nem szentségsértés komoly dolgokról könnyedén szólni. A nevetés gyógyít és nevel, de persze sem doki nem vagyok, sem tanító bácsi, mindez áttételes hatása a mesélésnek.


– „A magyar ember eltöprengett, vajon miből tudható, hogy ő éppen magyar. Abból, hogy vallja, borban az igazság, ezért pár pohár után az asztalt kezdi csapdosni, és kijelenti, hogy mindig neki van igaza. Vallja azt is, hogy sörben a békesség, ezért pár korsó után jóságosan kijelenti, hogy mindenkit szeret és mindenkinek igaza van. A pálinkában ilyen elvont fogalmak nincsenek, azt inni kell, a többi majd kiderül” – ez és még sok minden olvasható Füled bokáig címmel a Milyenek a magyarok? blogban. Meddig lehet fokozni még a magyarokról szóló történeteket? Mikor fogy ki ezekből a humoros magyarábrázolásokból? Ezt azért kérdezem, mert állítólag dolgozik a könyv folytatásán, amely a Milyenek MÉG a magyarok? címmel lát napvilágot novemberben.
– Amióta megjelent a könyv, az olvasók meg-megállítanak: ezt hallgassa meg, van egy olyan sztorim! Tizenhatezer olvasó, az ugyanannyi sztori! Olvasmányaimból, az általam hallgatott rádióműsorokból is folyton felvillant egy-egy fontos motívum, s ezek már egy majdani könyv gerincét körvonalazták. Nem terveztem második kötetet, de az anyag kirajzolta helyettem. Blogot indítottam, és a Facebookon is csináltunk egy oldalt, ahol lázas eszmecsere indult meg a kérdés körül. A téma végtelen, mint egy szappanopera, de nem szándékozom örökké folytatni…


– Ha már a humornál tartunk: ön a hétköznapjaiban is humorral viszonyul az élet viszontagságaihoz? Vagy ez a fajta stílus, kifejezésmód csak az írásaiban jelentkezik?
– Írásaim egy része humoros, és hiszek is a humor erejében, főként a színpadon. Legtöbb kötetem nem ilyen töményen vicces hangvételű, mint a Milyenek a magyarok?, ez itt műfaji követelmény. Amúgy is kedvelem a humort: sebeket gyógyít, jó hangulatot, meghittséget teremt. Túlzásba is viszem olykor, noha nem szabad mindent elviccelni, ezt kamaszgyermekek apjaként jól tudom. A magyarság létkérdéseit sem lehet viccelődéssel elrendezni, a görbe tükör viszont oldja a görcsöket, bemutatja, hogy a valóság nem fekete és fehér, mindig százszor tarkább, mint egysíkú elméleteink, amelyeket egy-egy pohár bor mellett oly szívesen gyártunk halomra.


– Ön rendkívül sikeres alkotó, igaz, meg is dolgozik érte, hiszen folyamatosan ír, publikál, jelen van az irodalmi életben. Hogyan éli meg ezt a sikert?
– Ennek negatív oldalával ritkán találkozom. Az olvasók, tévénézők, akik megszólítanak, kedvesek, emberiek, élményeiket osztják meg velem. Akad olyan is, aki szeretne a vélt dicsfényben sütkérezni (nincs azért glóriám, ezt jelzem!), vagy célzatosan hízeleg, de ezt könnyű felismerni és lehet kezelni. Aki kígyót-békát kiabál rám az interneten, majd negédes mosollyal kezembe nyomja legújabb kötetét, az nyilván a könyves műsoromba pályázik. Aki fiatal, nem nagyon tehetséges költőhölgy létére ajánlkozik a szervezőknél, hogy erdélyi előadókörutamon „előzenekaromként” mindenütt felolvasna, arról is tudom, mit higgyek! Sok régi jó ismerősöm kerül elő, akikkel nemigen voltam jóban, de ez sem baj. Vicces elgondolni, mi lett volna, ha pontosan ugyanezeket a műveket írom, de nem kap fel a média, és nem tesz ismertté – nyilván sokkal kevesebben tartanák érdekesnek ugyanazon „beltartalmat”. Ilyen ez a popszakma – ahogy Szabó Lőrinc találóan megjegyezte –, „a siker semmire nem garancia, még a tehetségtelenségre sem…”


– Mondhatjuk, hogy az anyatejjel szívta magába az irodalom szeretetét, hiszen, mint ismeretes, a szülei is irodalmárok: édesapja Oláh János, édesanyja Mezey Katalin, mindketten József Attila-díjas költők. Ez a háttér előnyt vagy hátrányt jelentett a pályáján?
– Szigorú tekintetük a mai napig rajtam nyugszik, hiszen ugyanazon a pályán mozgok, mint ők. Amit másnak könnyebben elnéznek – véleménykülönbséget, szemléletváltást, konkurens műhelyekhez tartozást –, azt nyilván nehezebb megbocsátani a fiuknak. Én is megküzdöttem árnyképükkel, míg a saját utamra találtam, de hoztam is rengeteg mindent a könyvek szeretetétől az anyaghoz, a munkához fűződő szenvedélyes viszonyig. A jó viszony mindig megvolt, de mostanában próbálom keresni a közös hangot, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz. A tét egy családon belül sosem valami absztrakt igazság, hanem a személyes viszony, és ezt hajlamos vagyok elfelejteni.


– Ön verseket is ír. Számos kötete jelent már meg, hogy csak a legutóbbiakat, a Kapjátok el Tüdő Gyuszit! (2013. április, Móra) vagy az Aranysityak (2013. április, második kiadás, Móra) címűeket említsem. Amikor lírában alkot, milyen szemmel látja a világot? Mitől függ, hogy egy témát lírában vagy epikában jelenít meg? Sőt drámát is írt. Melyik műfajt kedveli jobban?
– Alapvetően költőként indultam, de ezzel párhuzamosan mindig is írtam prózát, csak talán később köszörültem ki elbeszélői fegyvereimet. Most viszont egyre inkább ez érdekel; jelenleg egy nagyobbacska regényen dolgozom.


– A szatirikus, humoros stílus általában jellemző műveire. Igaz, időnként elégikus hangot is megüt, mint például a Táska-elégia című versében, amelyben azt írja: „Nagy, nehéz táskám tönkretesz, / csontjaimat roskasztja mindhiába / veszem át jobb kezemből a balba / Busán inog, mint tehenek feje / a csombékosra rágott fű felett / Napjaimat számláló ingaóra / E szomorú táskát holtak keze húzza / lefele s csak az enyém felfele / Addig tágul, míg végül beleférek / Úgy nyugszom majd bőrtokjába bebújva”. Szerintem önnek könnyű a táskája, könnyen veszi az akadályokat, lazán megbirkózik velük.
– A szakmai kihívások valóban inspirálnak, kedvvel dolgozom. Valaki egyszer azt mondta, ő nem optimista és nem pesszimista, hanem a kettő elegye: realista. Én is azt szeretem legjobban, amikor a tragikus és a komikus összeér. A tét nélküli, fájdalommentes játszadozás felszínes dolog, a végzetes búsongás, a tragikum hajhászása is kevés nekem. Szeretek emberi fájdalmakról beszélni, amelyekbe talán öröm is vegyül, no meg fordítva, a sírva röhögés műfaját is kedvelem.


– Milyen irodalmi irányzatba sorolná magát, milyen stílusúnak nevezné alkotásait?
– Vegytiszta irányok manapság nincsenek. A kortárs költészet három nagy vonulata közül leginkább az úgynevezett „újholdas”, modernül „nyugatos” irány határozta meg hangomat. Lator László nagyra becsült tanárom volt, azóta a Lyukasóra műsorban örömömre együtt dolgozhatunk. Otthonról hoztam a népi mozgalom bensőséges ismeretét, és az avantgárd is hatott rám. Prózaíróként a Hrabal-féle groteszk vagy Vargas Llosa alakváltó, virtuóz lélektanisága, no meg skandináv szerzők tárgyilagossága befolyásol, hozzátéve az általam fordított Christian Gailly tudatmonológos, dzsessz-szerű stílusát.


– Magyar–francia szakon végzett és magyar irodalomtörténetből írta doktori disszertációját. A hazaiak közül mely költők, írók hagyatékából merít?
– Sokan vannak, a költők közül Weörest és Kosztolányit emelem ki, mind formai játékosságuk miatt, mind a weöresi alakváltókedv, illetve a Kosztolányi-féle humanizmus miatt.


– Mi a hivatásbeli hitvallása?
– Egyszer azt írtam: „nincs más vágyam, csupáncsak / lenni épp akkorának, / amekkora vagyok”. Gügyén hangzik, de ne felejtsük, hogy befelé mindenki végtelen. Weöres szerint minden emberben ott a szent és a tömeggyilkos. Meg a kettő közötti összes árnyalat is... Szeretnék minél több arcot megírni ebből az ezerfejű énből, vagyis az iménti idézet pofátlanul nagyratörő.


– Szenvedély című versében a következőket írja: „belülről más az alkohol / majd palackba kuporodol / megnő szájad orrod szemed / libikóka vagy hintaló / de máris hánykódó hajó / s te áthajolsz a szégyened / korlátján tengeribeteg”. Ön szenvedélyes ember? Milyennek látja saját magát?
– Szenvedélyes alkat vagyok, ez folyamatos küzdelem. Ezért nem dohányzom tizennégy éve, nem iszom öt éve. Veszélyesek az efféle örvények, s én nem tudok semmit félgőzzel csinálni. Sportolásba ölöm energiáimat, hiszen amúgy is cselgáncsoztam tizenöt évig. Meg persze az írás a legfőbb szenvedélybetegségem. Mindig új izgalmakat csiholni ugyanabból a negyven-egynéhány elemű betűkészletből... ebben van kihívás!


– Évekig dolgozott a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, ahol Kreatív Írásra okította a hallgatókat. Nagyon kedvelték a tanítványai. Miért hagyta mégis abba a tanítást?
– A Kreatív Írás megy tovább a Marczibányi téren, bárki becsatlakozhat, s az évi kilencven-száz fellépés is maradt, úgyhogy nem bújtam ki pedagógusénemből, csak kénytelen voltam regényírásra felszabadítani a teljes állás jelentette időmennyiséget. Nehéz döntés volt, szerettem a tanítványaimat, úgyhogy tanári szemem sír, miközben az írói nevet.


– Hogy is írja? „Az írás önismeret. Az írás terápia. Az írás ima vagy meditáció. Az írás hatalom önmagunk és mások felett.” Valóban?
– Hát hogyne! A reklámok is azért bombáznak minket szavakkal, mert ennek hallatlan a hatása. Egy félresikerült fogalmazás röhejt csinál egy jelentős sportteljesítményből: „és messzire száll a finn gerelye”. Eladhatatlanná teszi az árut, főként ha a közelben hajléktalanokat is látunk: „csövi kuki kapható”. Ezért mondom én, hogy „a legkisebb is számít: haiku”.


– Mikorra készül el az új regénye és mit tudhatunk róla?
– A téma egy közelmúltbeli, nagy port felvert ügy, ez még nem publikus. A cselekmény Brüsszelben, Budapesten és a Duna-kanyarban játszódik. Van benne szerelem, nyomozás, művészet, közélet és főként emberi sorsok. Elég sok mindent sorra veszek benne, ami mostanában foglalkoztat. Úgy szeretném megírni Magyarországot, ahogy Orhan Pamuk a Hóban vagy Az ártatlanság múzeumában Törökországot. Empátiával, rémülettel, gyengédséggel, humorral, nosztalgiával, kétségbeeséssel. Úgy, hogy ezek egyike se oltsa ki a másikat.


– „Szedj szét, rakj össze engemet / csak foglalkozz velem / csak velem / foglalkozz Istenem” – írja egyik versében. Hogyan talált rá Istenre? Hogyan bontakozik ki önnél az istenhit és milyen hatással van mindennapjaira, írásaira?
– Gyermekkoromtól volt hitem, először ösztönös, majd mind jobban tárgyiasuló. Tanulni még ma is tanulom Isten közöttünk is, bennünk is, felettünk is lévő világát, ez bizony „life long learning”, sőt a jó pap is holta után tanulja a legtöbbet... A meglelt hit küzdelem is, ugyanúgy, mint az alkotás kínja, napról napra fel kell építenem Isten világát magamban. Ez hol jobban megy, hol kevésbé. Ezzel hasonlóan lehet egy következetes, már nem kamaszos dacból nem-hívő ateista is, aki Anyagnak nevezi mindazt, amit mi a bámulatosan bonyolult életet szervező szentségnek tekintünk.


– Azt mondják, egy jó feleség biztosítja a nyugodt hátteret férje sikeréhez. Így van ez önöknél is?
– Feleségem nagyszerű, érzékeny, mély lelkű társ, akivel együtt váltunk felnőtté, aki végig segített engem. Ő a jobbik énem, miközben határozott, önálló alkotó, gyönyörű bútorfestményeket készít.


– Négy lánya és egy fia hogyan kapcsolódik be az ön írói, költői tevékenységébe? Szemlélőként vagy kritikusként viseltetnek édesapjuk „produktumaival” szemben?
– Bizonyos gyermekverses, mesés köteteknél még „alapanyagul” is szolgáltak, jócskán merítettem történeteikből. Amúgy szívesen járnak versműhelyemre a kapolcsi Kaláka Versudvarban, nagylányom, Margit a Marczibányi téri Művelődési Házban hétfő esténként tartott felnőtt kreatívírás-tanfolyamomra is jár.


– Prima-díjas, egyben Prima Primissima Díjra jelölt 2013-ban a magyar irodalom kategóriában Szalay Károly és Vathy Zsuzsa mellett. Mit érzett, amikor megtudta, hogy ön is a jelöltek között van? December 6-án hirdetik ki a nyerteseket, addig még szavazhatnak az olvasók. Izgul?
– Igazán megtisztelő a Prima-díj, hiszen sokan, arra érdemesek egy hosszú életen át sem kapják meg, nekem meg középfiatalon bizalmat szavazott a grémium. Hogyne örülnék, ha még fényesebb is lehet az elismerés, de egyelőre a Primában gondolkodom.


– Mit tartogat még Lackfi János számára ez az esztendő?
– Sok mindent, a rádiónak operameséket írok a Verdi–Wagner jubileum alkalmából, például A bolygó hollandi sztoriját egypercesként, Lady Makbetová kalandjait Hrabal stílusában vagy az Álarcosbált rendőri jelentésként. Készül a 2017-es jubileumra összeálló Luther Márton animációs film forgatókönyve, írok meséket, gyermekváltozatot Mozart Varázsfuvolájából az Operának, verset, kisprózát, ezer aprócikket. A regényre szánt időt azonban hétről hétre bevasalom magamon, ez most a legfontosabb.


KLOTZ MÁRIA

 

 

(c) Commitment Szolgáltató és Tanácsadó Kft., 2003-2009. Minden jog fenntartva.