2018. december 13., csütörtök Luca, Otília napja

 

Archívum

 

Átgondolt, összehangolt fejlesztésekre van szükség

Réthelyi Miklós nemzeti erőforrások fejlesztéséért felelős miniszter

A feladatokhoz jobban igazodó finanszírozás bevezetését, átgondolt, ösztönző pedagóguspolitika kialakítását, a nevelési feladatok erősítését és valódi integrációt lehetővé tevő oktatási rendszer kialakítását tarja a legfontosabb feladatainak az oktatás területéért is felelős csúcsminiszter, Réthelyi Miklós. Az oktatás mellett az egészségügyet, a szociális területet, a sportot és a kultúrát is felügyelő miniszter szakmai és nem ideológiai vitákat szeretne, s leszámolna az elmúlt éveket jellemző akarnok, türelmetlen, kapkodó oktatásirányítási gyakorlattal.

– Az ön által vezetett minisztérium több területet fog át, az oktatás mellett ide tartozik a kultúra, az egészségügy és a szociális terület is. Mely területek élveznek majd prioritást, s melyeknél kell stagnálásra számítani?
– Azok a területek kerültek a tárca hatáskörébe, amelyek a legfontosabb önkormányzati feladatokat is jelentik egyúttal: a közoktatás, a szociális ellátás, az egészségügy, a kultúra, a sport. Logikus lépés, hogy ezek a területek egy helyen legyenek, fejlesztésük összhangban és ne egymással vetélkedve történjen. Nem mellékes az sem, hogy számos esetben több terület egyszerre érintett, például a fogyatékosok ellátása, egészségnevelés, prevenciós feladatok, iskolai sport. Mindebből következik, hogy valamennyi terület fontos, gondoljon csak a társadalmi integrációval összefüggő feladatokra, ahol az előrelépés elképzelhetetlen, ha csak az oktatásra, az egészségügyre vagy a szociális problémák kezelésére koncentrálunk, s nem valamennyire egyidejűleg.


– Sokan felvetik, hogy a minisztérium vezetésében felülreprezentált az egészségügy. A miniszterelnök évértékelő beszédében is ez a terület kapott nagy hangsúlyt, s igaz ez a Nemzeti Ügyek Politikája címet viselő dokumentumra is. Jelenti-e ez a felállás azt, hogy az első időszakban az egészségügy kerül majd előtérbe, s a többi területen inkább „állagmegóvásra” kell számítani?
– Nem gondolom, hogy ez determinálná a minisztérium működését. Magam is rendelkezem oktatási múlttal, dolgoztam az oktatási tárcánál is, és egy nagy egyetem rektoraként is volt módom megfertőződni az oktatásüggyel. Egy választási programban mindig szerepelnek kiemelt üzenetek, de amely területek kevésbé kerülnek a politikai, választási diskurzus középpontjába, azok sem kerülnek hátrányba. E területen is zajlott a tervezési munka, a programalkotás, a feladat most ezen részletek kimunkálása, szakmai egyeztetése és a megvalósítás.
A kormány nem örökölt teli kincsesládát vagy aranybányát elődjétől, ez azonban nem jelenti azt, hogy a rendelkezésre álló források átgondolt felhasználásával ne lehetne túllépni az állagmegóvási feladatokon, ahogyan ön fogalmazott. A gazdaság beindítása után pedig a mozgástér is bővül majd, ami a források bővülésében is érzékelhető lesz.


– Melyek lesznek az oktatást érintő első jogszabályi változások?
– Két problématípus van, amit kezelnünk kell. Az egyik csoportba tartoznak az apró, de fontos szakmai kérdések, mint például az iskolai értékelés, a szakrendszerű oktatás vagy éppen a sajátos nevelési igényű gyerekek családi pótlékának rendezése. A másik csokorba pedig a nagyobb léptékű, az oktatási rendszer jelentős részét érintő feladatok sorolódnak, mint a pedagóguspolitika, az iskolai nevelés vagy a finanszírozás kérdései. Mindkét feladattípus esetében körültekintéssel kívánunk eljárni, egyeztetni fogunk kormányzati és szakmai partnereinkkel egyaránt. Az elmúlt nyolc év fontos tapasztalata, hogy milyen károkat tud okozni az akarnok megközelítés és a kapkodás: több tucatszor változtak, nemegyszer oda-vissza a jogszabályok s váltak ezáltal követhetetlenné. Áttekinthetetlenné vált a rendszer. Éppen ezért igyekszem majd mindkét hibát elkerülni.


– Ön is említette azokat a területeket, amelyek esetében általános vélemény, hogy szükséges a beavatkozás. Vegyük ezeket sorra! Elsőként nézzük a finanszírozást, milyen elképzeléseik vannak e területet illetően? Mi lesz a kistelepülési intézményekkel? Lesznek-e állami fenntartású intézmények? Hogyan alakul az állami szerepvállalás, mekkora lesz az állami támogatás aránya? Jónak tartana-e egy központi bérfinanszírozási rendszert?
– Nem könnyű helyzetből indulunk. Az elmúlt évek drasztikus, évi 30-50 milliárd forintos forráskivonása után nehéz helyzetben vannak a fenntartók. Egyértelmű, hogy azt a pénzt, amit a leköszönő kormány hosszú évek alatt kivont a rendszerből, nem lehet egy lépésben visszaadni. Ugyanakkor az is világos, hogy az állami szerepvállalás jelenlegi mértéke mellett a közoktatás működésképtelenné válik. Több lépésben, de elkezdjük az elvont források visszapótlását. Hogy ez milyen rendszerben, pontosan milyen szabályok mentén történjék, ennek kidolgozása zajlik. Néhány elv, szempont érvényesítését azonban fontosnak tartom, így azt, hogy a kisebb települések számára is megadjuk annak a lehetőségét, hogy amennyiben erre igény van, helyben óvoda, iskola működhessen. Természetesen alapelvárás a minőség, a jó szakmai színvonal, a támogatásnak ezt a célt kell szolgálnia. Fontos szempont az esélyteremtés intézményeinek – ide sorolnám mások mellett a hátrányos helyzetű régiók iskoláit, a kollégiumokat, sajátos nevelési igényű gyerekekkel foglalkozó intézményeket – kiemelt finanszírozása.
Az állami szerepvállalást tehát növelni szeretnénk, és szükségesnek gondoljuk, hogy a támogatások lényegesen jobban igazodjanak a feladatokhoz. Az állami szerepvállalás növelésében benne van annak lehetősége is, hogy lesznek intézmények, amelyek működését lényegében teljes egészében a központi költségvetés állja az ennek megfelelő felelősség vállalásával együtt.
A központi bérfinanszírozás bevezetése egy lehetséges módja az állami szerepvállalás növelésének. Mivel a központi támogatás mértéke ma sok helyen még a bérek kifizetésére sem elég, végső soron ma is hasonló rendszer működik, azzal az eltéréssel, hogy az állam nem a bér egészét, hanem annak csak egy részét finanszírozza. Más kérdés, hogy egy formálisan is központi bérfinanszírozás esetén a foglalkoztatási szabályokat is pontosítani kell, az elvárt feladatokhoz kell igazítani.


– Milyen lépéseket tervez a pedagóguspolitika területén? Változik-e a pedagógusképzés? Lesz-e pedagógus-életpályamodell? Lesz-e pedagógusminősítési rendszer? Mi a helyzet a szakfelügyelettel?
– Jó pedagóguspolitika nélkül aligha képzelhető el az oktatás minőségének javítása, a tanulás és a tanítás presztízsének emelése. Ennek egyik eleme a pedagógusképzés, ahol azt a kívánatos célt fogalmaztuk meg, hogy a tanárképző intézmények a felsőoktatásba jelentkezők – teljesítmény szerint – felső harmadából választhassák ki a pedagógusjelölteket. Ehhez vonzóvá kell tenni a pályát, aminek része, hogy már a tanulmányok ideje alatt kaphassanak kiemelt támogatást a leendő óvónők, tanítók, tanárok, másrészt a pályára lépést követően mindenki előtt egyértelmű karrier- és jövedelempálya állhasson.
Megfontolandónak tartom a tanárképzés újragondolását. Sok érv szól amellett, hogy a felsőoktatás e területén változtatásra van szükség. Részben a képzés presztízsének érdekében, részben a képzés sajátosságai miatt indokoltnak tűnik az osztatlan képzéshez való visszatérés.
Ha rajtam múlik, lesz pedagógus-életpályamodell, olyan, amely képes figyelembe venni a több és magasabb színvonalú munkát, ösztönöz erre. A szakmában és a jövedelem területén történő előmenetelt pedig szükségesnek tartom összekötni a pedagógusok értékelésével. Ennek az értékelési rendszernek lehet része a pedagógusok minősítési rendszere és a szakfelügyelet is. Szeretném hangsúlyozni, hogy a cél az, hogy a lehető legjobban felkészült pedagógusok foglalkozzanak gyerekeinkkel, unokáinkkal. Ennek megfelelően azt tartom fontosnak, hogy mindenki kapjon visszajelzést munkájáról, kapjon segítséget az esetleges hiányosságok pótlására (például továbbképzés formájában), a jó teljesítményt pedig szakmai előrelépéssel és magasabb jövedelemmel ismerjük el. Legyen egyértelmű: egy ilyen minősítési, értékelési rendszer valójában véd, hiszen világos az is, milyen teljesítményt várunk el, de az is, hogy cserébe milyen segítségre vagy milyen honoráriumra számíthatnak az érintettek.


– Hogyan látja az iskolai nevelés helyzetét? Milyen programokra lenne szükség? Lesz-e erre forrás? Mik lesznek a megvalósulás formái? (Pl. egész napos iskola?)
– A nevelés, a személyiségfejlesztés területeinek erősítése kiemelt feladat, legyen szó az iskolai sportról, az egészségnevelésről, a művészeti nevelésről, a munkaszocializációról vagy a közösségi élet dominánsabbá tételéről. Tudjuk, hogy ezeknek a területeknek a megerősítése a tanulási teljesítményre is jó hatással van, azaz az úgymond hagyományos tárgyak oktatását is sikeresebbé teszi.
Ahhoz, hogy itt előre tudjunk lépni, egyrészt több finanszírozott képzési időre, másrészt jó szakmai programokra van szükség. A kereteket is bővíteni kell tehát és a tartalmat is meg kell erősíteni. Megfontolandónak tartom, hogy a tartalmi szabályozásban is hangsúlyosabban jelenjenek meg ezek a tevékenységek, mert ezzel egyrészt elismerjük fontosságukat, másrészt a számonkérés lehetőségét is biztosítjuk.
Kívánatosnak tartanám a mindennapos mozgást. Az azonnali bevezetés jelentős infrastrukturális beruházásokat igényelne, mert ma a mindennapos testnevelést csak úgy lehetne megvalósítani, ha az esti, éjszakai órákban is dübörögnének a labdák a tornatermekben. El kell indulni ezen a területen, és felmenő rendszerben el kell kezdeni a bevezetést.
Az iskolai nevelés szerepét az erkölcsi nevelés területén is fontosnak tartom. Önmagában a nevelési feladatok hangsúlyosabbá tétele, az e célra fordítható idő növelése is előrelépést jelent, hiszen ezzel nő az értékközvetítés, az értékrend kialakulásának lehetősége. Van mód arra, hogy ne csak beszélgessünk ezekről a dolgokról, hanem a gyerekek meg is tapasztalják például a szolidaritás vagy a felelősség érzését, átérezzék bizonyos normaszegések következményeit. Az etikaoktatást és a választható hittanoktatást is fontosnak tartom, ezek tanrendbe illesztése, megerősítése indokolt.


– Milyennek ítéli az integrált oktatás jelenlegi helyzetét? Milyen lépéseket tartana fontosnak ezen a területen?
– Az elmúlt időszak eredményei ezen a téren sajnos esetlegesek. Jó kezdeményezések mellett, azt kell mondanom, többnyire látszatintegráció történt. Rengeteg pénzt fordítottak erre a területre, az eredmények azonban nem vagy alig érzékelhetők. Más oldalról pedig visszaélések történtek, amelyek büntetőjogi következményei a minisztérium vezetését is elérték.
Rendet kell tenni ezen a területen is. Pusztán adminisztratív eszközökkel ezen a téren nem lehet előrelépni. Pénzre és munkára van szükség. Folytatni fogjuk, sőt kibővítjük a sikeres programokat, például az Arany János Programot, és újakat is indítunk, létrehozunk kiemelt oktatási körzeteket és támogatjuk az egész napos iskola elterjesztését.
A kiemelt oktatási körzetek létrehozása a hátrányos helyzetű régiókban azért lehet eredményes, mert összekapcsolja olyan feladatok ellátását, amelyeket különben más-más intézményrendszerek adott esetben összehangolatlanul végeznének. Az oktatási, szociális, egészségügyi, foglalkoztatási stb. szakemberek szoros, szervezett együttműködése indokolt ezekben a térségekben. Mindemellett rugalmasabb iskolaszervezési gyakorlatot kell kialakítani, ami egyaránt vonatkozhat a pedagógusok kötelező óraszámára, a csoportszervezésre vagy éppen a segítő szakemberek (szociális munkások, pszichológusok, fejlesztő- és gyógypedagógusok stb.) szabadabb alkalmazására. Ez a megoldás több támogatást is igényel, ezért jól meg kell választani azokat a helyeket, ahol ebben a formában kívánjuk az említett ellátásokat biztosítani, s a források felhasználását, a szakmaiságot is értékelni, ellenőrizni szükséges.
Hasonlóan jó modellnek tartom az egész napos iskolát. Fontos hangsúlyozni, hogy ez lehetőség és nem kötelezettség. Indokoltnak tartom, hogy a finanszírozással is motiváljuk ennek a tanítási formának az elterjesztését. Ez az iskolaszervezési gyakorlat több időt biztosít az oktatási, nevelési célok elérésére, lazább, rugalmasabb, ami különösen a hátrányos helyzetű gyerekek oktatását, illetve az integrált oktatást segítheti. Természetesen, ha ehhez többletforrást rendelünk, akkor a szakmai ellenőrzésnek is meg kell jelennie ezekben az intézményekben.


– Hallani arról, hogy módosítanák a Nemzeti Alaptantervet és a kerettanterveket. Mit terveznek ezen a téren?
– A tantervi szabályozás módosítása mindig szimbolikus kérdés, s gyakran ideológiai vitákat is felvet. Ez utóbbiakat szeretném elkerülni. Maga a közoktatási törvény is előírja az alaptanterv időszakonkénti felülvizsgálatát. Ezt el fogjuk végezni, s ahol indokoltnak tartjuk a korrekciót, ott ezt megtesszük. Látni kell azonban, hogy sok más elem is befolyásolja az oktatási, nevelési tevékenységet, így például a tankönyvek, a továbbképzések vagy éppen az értékelések. Ez utóbbi talán még a tanterveknél is nagyobb befolyással bír. Jól látszott ez akkor, amikor nemzetközi mérések és az ehhez kapcsolódó rangsorok hatására sok országban gyökeresen alakították át a képzések tartalmát. Komoly tanulság, hogy az szabályoz, amit mérünk, amit elvárunk, hiszen ezeknek mindenki igyekszik megfelelni. Éppen ezért nagy felelősség az értékelési és vizsgarendszer kialakítása, ami az elmúlt években bizony nem alakult kifogástalanul. Az értékelés, a vizsga nem lehet esetleges. Elfogadhatatlan, hogy az érettségi vizsga színvonala ne legyen egységes, évről évre ingadozzon, de az is, hogy ne álljon rendelkezésre nagy mennyiségű, kipróbált, a standard követelményekhez igazodó feladatbank, ahonnét bátran és nagy biztonsággal állíthatók össze a feladatsorok.


– Hogyan látja az érettségi és a felvételi jelenlegi viszonyát? Támogatná-e, hogy kötelező legyen emelt szintű érettségit tennie azoknak, akik főiskolán, egyetemen akarnak továbbtanulni?
– A felsőoktatásba jelentkezés feltételeként – első körben legalább az államilag finanszírozott képzések területén – indokoltnak tartom az emelt szintű vizsga előírását. Ez egyrészt igazságosabbá teszi az eljárást, hiszen a vizsga standard, így valóban összevethetők a teljesítmények, másrészt a felsőoktatásba felvettek felkészültsége is emelkedik. Nem tartok attól, hogy az emelt szintű vizsga miatt jelentősen kevesebben jelentkeznek majd, abban azonban biztos vagyok, hogy felkészültebben vágnak majd neki a felvételinek a jelentkezők. Egészen egyszerűen azért, mert az emelt szintű vizsgára másként, alaposabban kell felkészülni. A felkészülés lehetőségét pedig a közoktatás minden diák számára biztosítja. A bevezetést illetően megfontoltságot és rugalmasságot tartok kívánatosnak, ezért azt tartanám jónak, ha törvényi felhatalmazás birtokában a kormány szabályozná ennek ütemezését.
Az érettségihez tartozik az előrehozott érettségi szabályozása is. Megfontoltnak kell lennünk ezen a területen is. Ma az így letett vizsgák száma az összes vizsga kb. 8-10%-a. Ez nem kirívó mérték, s látható az is, hogy döntően három tanulói csoport veszi igénybe ezt a lehetőséget: a legtehetségesebbek, a tanulási nehézségekkel küzdők, akiknek az elnyújtott „vizsgaidőszak” segítséget jelent, s azok, akik olyan tárgyból érettségiznek (pl. földrajz), amelynek tanulása korán befejeződik. Azt gondolom, hogy az előrehozott érettségi lehetőségét indokolt megtartani.

 

Dr. Réthelyi Miklós
A Nemzeti Erőforrás Minisztérium minisztere. 1939. június 8-án született Zalaegerszegen. 1963-ban a Pécsi Orvostudományi Egyetemen általános orvosi diplomát, 1972-ben a biológiai tudomány kandidátusa (A gerincvelő neuronális szerkezete), 1982-ben pedig az orvostudomány doktora (A fájdalomkeltő impulzusok gerincvelői feldolgozásának szerkezeti alapjai) címet szerzett. 1963–1986 között a Budapesti, majd Semmelweis Orvostudományi Egyetem egyetemi gyakornoka, tanársegéde, adjunktusa és docense, 1986–1994 között a SOTE II. Anatómiai Intézetének egyetemi tanára, igazgatóhelyettese. 1990–1991-ben részállásban a Népjóléti Minisztérium Oktatási Főosztálya főosztályvezetője, 1991 és 1995 között a Semmelweis Orvostudományi Egyetem rektora. 1994–2004 között a SOTE Anatómiai, Szövet- és Fejlődéstani Intézet igazgatója. 1995-től 2000-ig a SOTE Egészségügyi Menedzserképző Központ megbízott igazgatója, 1998–1999-ben részállásban az Oktatási Minisztérium Tudományos Ügyek Főosztályának főosztályvezetője. 2002–2010 között a SOTE Idegtudományok Doktori Iskola vezetője. 2010-től professzor emeritus. 1979-ben és 1989-ben az Oktatásügyi és Egészségügyi Miniszter Kiváló Munkáért, 1982-ben és még kétszer a SOTE Kiváló Munkáért Érdemérem, 1991-ben az MTA Akadémiai Díj, 1993-ban a Nagy-Britanniai Kingston University Doctor Honoris Causa kitüntetésben részesítette. 1995. I. osztályú Honvédelemért kitüntető címet, 1996-ban a Magyar Köztársaság Középkeresztje elismerésben, 1998–2001 Széchenyi professzori ösztöndíjban, 2004-ben pedig Szent-Györgyi Albert-díj elismerésben részesült. Nős, három gyermek apja.

 

(c) Commitment Szolgáltató és Tanácsadó Kft., 2003-2009. Minden jog fenntartva.