2018. december 10., hétfő Judit napja

 

Archívum

 

A várható változások tapasztalatokon alapulnak

Gloviczki Zoltán közoktatásért felelős helyettes államtitkár szerint különbséget kell tenni értékes elvek és létező valóság között

Rövidesen elkészül az új közoktatási törvény. Gloviczki Zoltán közoktatásért felelős helyettes államtitkár elmondása szerint a jelenleg hatályos törvénnyel összevetve a leglényegesebb különbség az egyszerűség, közérthetőség és az ésszerűség lesz. Hozzátette: a közoktatás alapdokumentuma a bizalomra épül, ezért – s mert az Oktatásért Felelős Államtitkárság a pedagógusokat és az intézményvezetőket a szakmában jártas, felelősségteljes értelmiségi embereknek tartja – nem fog mindent a legapróbb részletekig szabályozni. A helyettes államtitkár a formálódó Nemzeti Alaptanterv koncepciójáról, a pedagógus-életpályamodellről, az érettségi, a szakképzés és a tanárképzés problémáiról, illetve a tárca jövő évi költségvetést érintő célkitűzéseiről is nyilatkozott lapunknak.

– Miért van szükség új közoktatási törvényre? Miben lesz új a jogszabály, és melyek azok az új alapelvek, amelyek köré szerveződik? Hol tart most a munka és kik vesznek részt benne?
– A közoktatási törvénynek a koncepciója készül; ez egy jogi kategória. A tanév felére, körülbelül februárra kell elkészülnünk azzal a munkával, amelynek eredményeképpen a kormány asztalára letehetünk egy úgynevezett törvénykoncepciót, amely egy megadott keretben tartalmazza a törvénnyel kapcsolatos legfontosabb elképzeléseinket. Az új közoktatási törvény legfontosabb újdonsága azonban nem valamely tartalmi elem megújítása lesz, hanem maga a törvény formája. A jelenleg élő, 1993-as közoktatási törvényről ugyanis úgy érezzük, hogy az azóta eltelt 17 év és több mint 170 módosítás nyomán, valamint túlságos összetettsége miatt is alkalmatlanná vált arra, hogy a pedagógusok és az intézményvezetők a napi munkában használni tudják, másrészt egy olyanfajta túlszabályozásnak látjuk, amely azt feltételezi, hogy kordában kell tartani a használóit. Mi tehát egy kerettörvényt szeretnénk létrehozni, amely jogilag is indokolt, hiszen számos, gyakori változtatás alá eső eleme alsóbb szintű jogszabályokba kerül, így nem lesz szükség arra, hogy nagyon komoly kormányzati és parlamenti munka után újra és újra törvényt kelljen módosítani. Ezenkívül a kerettörvény-jelleggel egy sokkal áttekinthetőbb és „felhasználóbarátabb” törvényt szeretnénk elérni, az áttekinthetőség igényével pedig annak felhasználóit, vagyis a pedagógusokat és az intézményvezetőket olyan, a szakmában jártas, felelősségteljes értelmiségi emberekként kívánjuk kezelni, akiknek bizonyos fajta működési mechanizmusokat nem szükséges meghatározni, hacsak erre más jogszabály nem kötelez.
A munka – szemben a sajtóban megjelent álhírekkel – még nem ért véget, a tervezet hónapok óta nap mint nap formálódik. A felkért szakemberek által nyáron végzett, alapos előkészítő munkának köszönhetően várhatóan október vége felé elkészül az első „hivatalos változat”. A Nemzeti Együttműködés Kormányával összhangban az Oktatásért Felelős Államtitkárság, szakítva az előző rezsim látszategyeztetéseivel, egyetlen jogszabályt, illetve formai vagy tartalmi szabályozást, így a közoktatási törvényt és a Nemzeti Alaptantervet sem kész formájában fogja vitára bocsátani, hanem mihelyt kialakul egy részünkről vállalható, vitaképes anyag, amelynek még bizonyos nyitott pontjai is vannak, azonnal megragadunk minden alkalmat, hogy a legszélesebb szakmai egyeztetésre bocsássuk. A törvényhozók asztalára pedig a többségi vélemény figyelembevételével véglegesített változat kerül.


– Kiemelne néhány nevet azok közül, akik részt vesznek a törvénykoncepció előkészítő munkájában, vagy vezetik a különböző munkacsoportokat?
– Önkéntes felajánlás alapján a nyár elején közel száz szakember részvételével kezdődött el az új közoktatási és a felsőoktatási törvény kidolgozása. Valamennyi résztvevő hozzájárult a munkához, így nem lenne helyes egy-két nevet kiemelni. A Nemzeti Alaptanterv előkészítése a minisztérium hivatalos háttérintézménye, az OFI munkája lesz, az új közoktatási törvénykoncepció kidolgozását pedig – a közigazgatás rendjéből fakadóan – értelemszerűen a minisztérium munkatársai végzik majd el.


– Mit lehet tudni a NAT várható változásairól, érintik-e például a tantárgyak egymáshoz való viszonyát? Mi lesz a kerettantervekkel és a sikeres alternatív programokkal?
– A Nemzeti Alaptanterv kapcsán először is le kell szögeznünk, hogy nem új Nemzeti Alaptantervet szándékozunk készíteni, hiszen a jelenlegi NAT a maga funkciójában egy teljesen releváns és elfogadható dokumentum. Ami miatt mégis hozzá szeretnénk nyúlni, az az a szakmai félreértés – amit a szakma nyilván nem ért félre –, hogy a Nemzeti Alaptanterv jelenlegi formája nem tanterv. Az, hogy nem tanterv, műfajilag is megragadható, hiszen műveltségterületeket jelöl meg bizonyos, nagyon helyes, de igen laza tartalmakkal, ami a tapasztalatok szerint arra sem elég, hogy a helyi tantervek elkészítéséhez biztos iránytűként szolgáljon. Ezért született meg a kerettanterv intézménye az elmúlt évtizedben egyfajta átvezetőként. A kerettantervek ennek megfelelően nem a NAT kibontásai, hanem a NAT alapján egy teljesen autonóm szabályozási kört jelentenek.
Nagyon leegyszerűsítve tehát a dolgot: mi tantervet szeretnénk készíteni, de annak egy meglehetősen minimalizált formáját, vagyis szeretnénk a NAT-hoz egyfajta közműveltségi tartalmi szabályozást kapcsolni. Ez egy olyan törekvés része, amely jelenleg Ausztriában és az attól nyugatabbra fekvő országokban a globalizációs és – talán rossz értelemben vett – európaizálódási folyamatokkal szemben azt célozza, hogy valamiféle közös nemzeti műveltségi kódot ragadjon meg. Ez egy nagyon elemi szintű kódrendszer, ami azt jelenti, hogy amennyiben az állam az állampolgárai számára közoktatást biztosít, úgy ehhez határozza meg azt is, hogy mi az a tartalom, amit egy iskolába járó gyereknek mindenképpen meg kell kapnia, ami nélkül nem hagyhatja el az alsó tagozatot, a nyolcadik osztályt és így tovább. Tehát nem egy rigorózus, az 1978–79-es utolsó nagy tantervek műfajához, még inkább tanmenetekhez hasonló dokumentum születéséről van szó, hanem olyan minimum-követelmények meghatározásáról, ami nélkül nem létezhet közoktatás.
A tantárgyak egymáshoz való viszonya szintén átgondolandó kérdés. Itt két elemet emelek ki, ami miatt hosszú gondolkodásra és vitákra lesz szükség: az egyik, hogy szeretnénk visszahelyezni a készségtárgyakat, a művészeti képzést és a testnevelést abba a pozícióba, amely nemcsak lobbiérdekeket szolgál, hanem nyilvánvalóan szükséges a gyerekek egészséges fejlődéséhez, különösen az alsó tagozaton. A másik, hogy ennek a közműveltségnek bizonyos tartalmai – különösen a XX–XXI. század fordulóján – 20-30 évente szükségszerűen felülvizsgálatra szorulnak. Környezeti nevelést, környezetvédelmet 30 éve nem tanítottunk kellő erővel, hiszen magunk sem voltunk tisztában a jelentőségével. KRESZ-ismereteket nem tanítottunk, mert nem volt hozzá autónk, családi életre nevelés tantárgykoncepció sem született, mert családban éltünk, és sorolhatnék számos olyan tartalmat, nyilván az informatikával az élen, amely ma evidens követelmény. Ha azonban a testneveléstől az informatikáig, a családi életre neveléstől az énekórákig mindezekkel tetéznénk a jelenlegi óraszámokat és tantárgyi követelményeket, ez nyilván abszurd eredményhez vezetne, éppen ezért feltétlenül át kell gondolni azt a struktúrát, amely összességében a jelenleg elvárható műveltséghez vezet.


– Építenek-e ebben a munkában az elmúlt évekbeli TÁMOP-os programok tapasztalataira?
– Teljes mértékben. Alapvetően a munkálatokban és természetesen az előkészítés finanszírozásában, illetve a kutatásokban is nagy segítségünkre lesznek az EU-s projektek.


– Sokat lehet hallani manapság a természettudományos képzés problémáiról. Mit tervez a tárca, az óraszámok emelése, a módszertan megújítása vagy a kötelező érettségi vizsgatárgyként való bevezetése jöhet-e szóba?
– A természettudományokra nagyon nagy gondot szeretnénk fordítani. Mindenképpen szóba kerülhet a kötelező érettségi tantárgyként való bevezetése, és úgyszintén nagyon fontos a módszertan megújítása is. Fontos célunk, hogy ezt generáljuk. Abban a törekvésünkben pedig, mely szerint a legutóbbi 10 százalékos általános óraszámcsökkentésből szeretnénk valamennyit visszahozni, a természettudományos tárgyak óraszámemelése szándékunk szerint súlyozva jelenik majd meg.


– Engedje meg, hogy idézzek néhány sort az Új Katedra Mérlegen a közoktatás 2002–2010 különszámából. Kozó József, a csákánydoroszlói ÁMK igazgatója nyilatkozta a következőket: „Csákánydoroszlóban és a környéken a fő kérdés a tornaterem, pontosabban annak hiánya. A diákok kénytelenek az épületek szűk, balesetveszélyes folyosóin tornászni, télen, fagyos időben is az udvaron játszani. 220 tanulónk van, az állami segítség mindig elmaradt. A település nagysága és sporteredményei miatt is a tornaterem kérdése már a hatvanas években felmerült, de a mai napig nem sikerült megépíteni.” Ilyen feltételek, helyesebben szólva ilyen nem létező feltételek mellett mi lesz a mindennapos testneveléssel?
– A nyáron a parlamentben önálló képviselői indítványként megjelent, a mindennapos testnevelésórára vonatkozó javaslat nagy szakmai vihart kavart, egy kétségtelenül jó szándékú és mindenképpen elérendő cél az előkészítésben nem találkozott a szakmai támogatással. Legutóbb éppen Pokorni Zoltán, az Oktatási Bizottság elnöke fejtette ki teljesen tárgyszerűen ezeket a problémákat, vagyis azt, hogy a kérdés valóban olyan tanárképzettséget, -létszámot, infrastruktúrát és óraszámproblémákat érint, amelyeket csak nagyon óvatosan lehet kezelni. Hozzáteszem: a megoldás nem az, hogy ezekre hivatkozva mi megakadályozzuk ezt a folyamatot, hanem hogy a bármilyen távoli jövőben is, de betervezzük az ügy megindítását. A sportért felelős államtitkársággal megkezdtük az egyeztetést arra vonatkozóan, hogy időben milyen távoli lenne az a bevezetés, amihez el tudjuk képzelni az említett háttérproblémák megoldását. Ennek ismeretében valóban meg kell hozni azt a határozatot, hogy elinduljunk efelé.


– Azzal a felvetéssel szemben, hogy elkülönített első osztályok szervezésére volna szükség, merthogy az integrációhoz először szegregáció javasolt, sokan úgy gondolják, hogy inkább az óvodát kellene megerősíteni, és nem az iskolában létrehozni ilyen előkészítő osztályokat. Mit terveznek a szegregáció visszaszorítása érdekében? Hogyan értékeli az elmúlt évek történéseit, például a Havas-féle kutatás vagy a Budapest Institute TÁMOP 3.3.1 programot érintő értékelésének tükrében, és mi az, amin változtatni szeretnének?
– Nagyon fontos kimondanunk, hogy különbséget kell tenni értékes elvek és létező valóság között. Az, hogy az integráció mind az oktatásban, mind pedig a társadalomban pozitív, a szegregáció pedig negatív érték, evidencia. Az, hogy a hátrányos vagy halmozottan hátrányos helyzetű gyermekeket befogadó és az ő segítésüket, felzárkóztatásukat felvállaló pedagógiai folyamatban a kutatások és a tapasztalatok szerint egyaránt az inkluzív pedagógia a leghatékonyabb, ugyancsak kétségtelen. Az viszont, hogy Magyarországon ennek az integrációnak a szakmailag megkérdőjelezhető és erőltetett bevezetése hogyan zajlott, lényegesen más kérdés és valóságos probléma.
Amikor mi szegregációról beszélünk, természetesen nem rezervátumokra, bármilyenfajta elkülönítésre vagy gyógypedagógiai osztályok erőszakos visszaállítására utalunk, hanem egyszerűen arra, hogy tudomásul szeretnénk venni azoknak a gyerekeknek a másságát, akik segítségre szorulnak. Egy esetleges első vagy nulladik osztály bevezetése lehetőségként merült föl, és pillanatnyilag vita tárgya. Mi ezt elsősorban abban a kontextusban említettük meg, hogy a PISA-felmérés nyomán tűzoltásként beindított ötödik, hatodik osztályos nem szakrendszerű képzés infrastrukturális, jogi és pénzügyi kereteit lehet, hogy hasznosabb lenne megelőzésre fordítani. Mivel ez iskolai jellegű átcsoportosítás, így kerülhet szóba egy nulladik évfolyam, ott, ahol erre szükség van. Természetesen a legmagátólértetődőbb felkészülés az óvoda lenne. Itt is felmerülnek olyan javaslatok, hogy akkor szélesebb körben kellene kötelezővé tenni az óvodai ellátás igénybevételét, tehát valóban számtalan megoldás lehetséges. A két legfontosabb alapelv, amihez mi ragaszkodunk, az, hogy legyünk megelőzés-központúak, nem pedig tűzoltásközpontúak, illetve hogy vegyük figyelembe a tényleges tapasztalatokat.
A Havas-féle koncepciónak többféle interpretációja jelent meg a sajtóban, és maga az anyag is ambivalens, hiszen jól tükrözi a valóságot: ahol sikerült megoldani az integrációt, ott azt nagyon sikeresként és elismertként mutatja be, ahol pedig nem sikerült, ott rávilágít a felvetődő nem kevés problémára – ez tehát önmagában nem meglepő eredmény. Ha valaki az integráció sikerességét szeretné vele igazolni, akkor azt a részét idézi, ahol ez megvalósult, s ez esetben természetesen sikerről számolhat be, de ugyanez a másik oldalról is éppen így lehetséges. Mi azt szeretnénk, ha az a pénzösszeg, amely elsősorban EU-s támogatásból a rendelkezésünkre áll, és amelyről úgy gondoljuk, hogy a felhasználása az elmúlt években messze nem olyan hatékonysággal történt, mint ahogyan lehetett volna, valóban olyan iskolák létrejöttét segítené, mint a hejőkeresztúri és más hasonlóan jó példák.


– Valóban olyan problematikus-e az érettségi, mint ahogyan azt a kritikákban, bírálatokban hallani lehet? Milyen változásokra lehet számítani e tekintetben?
– Az érettséginek vannak problematikus pontjai, tehát alapvetően nem az érettségi koncepciója az, ami vitatható. Vannak olyan költségtényezői, amelyek fölöslegesnek tűnnek –például ma jóval több mint 100 érettségi tárgyat választhatnak az érettségizők. Ha csak egyetlen fiatal mondjuk emelt szinten angol nyelven testnevelésből akar vizsgázni, akkor ezt megteheti, annak ellenére, hogy ez az államnak egymillió forintjába kerül. Ráadásul, ha meggondolta magát, és mégsem megy el vizsgázni, ez a kiadás akkor is jelentkezik.
Az ilyen jellegű költség-, illetve szolgáltatási tényezők állami támogatottságú programban felülvizsgálatra szorulnak, és ezenkívül más, szervezési kérdésekben is elképzelhetőek újítások. Tartalmi szempontból a legnagyobb gond a színvonallal van. Mindenekelőtt felmerül a középszintű érettségi elégséges színvonalának a kérdése, mivel az jelenleg tartalmilag és számszerűleg is nagyon alacsony szint, illetve hasonlóan érzékeny kérdés például éppen a természettudományok esetében a két szint különbsége. A természettudományos képzés egyik problémája mára nemzeti stratégiai kérdéssé vált, jelesül az, hogy az általános műveltség természettudományos része gyakorlatilag alkalmatlan arra, hogy az emberek hétköznapjaiban meghatározóan megjelenjék. Vagyis a középszintű érettséginek – nevezzük így ezt a kimenetet – sokkal inkább közelítenie kellene ehhez a valóban természettudományos tájékozottságnak nevezhető műveltségkörhöz. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan egy másik kritika és probléma is él: azok a felsőoktatási intézmények, ahol a természettudományos tárgyak tárgyi tudására lenne szükség, panaszkodnak mind a követelményt – szeretnék, ha hallgatóik felvételéhez az emelt szintű érettségi kötelező lenne, efelé az új országgyűlés egyébként tett már lépéseket –, mind a felkészültség színvonalát illetően. Alapvetően tehát nem a kétszintű érettségi koncepciója, nem a kidolgozott követelményrendszer, hanem néhány részlet- és az említetthez hasonló tartalmi jellegű kérdés szorul átgondolásra.


– A szakképzés egyfelől kikerült az oktatási tárca kezéből, másfelől az utóbbi időben komoly változtatási javaslatok fogalmazódtak meg. Egyetért-e ezekkel a tárca?
– A szakképzés szakmai és nemzetstratégiai szempontból egyaránt nagyon fajsúlyos kérdés, és éppen a jelentősége szüli az ezzel összefüggésben felmerülő dilemmákat is. Az a megközelítés, amely alapján a szakképzés a Nemzetgazdasági Minisztérium hatáskörébe került, teljesen érthető és általunk is elfogadott álláspont, hiszen a szakképzés – egyfajta nézőpontból – egy a nemzet gazdaságáért felelős ágazat, melynek legfontosabb kimeneti teljesítménye kétségkívül meghatározza a gazdaságunkat. Az a koncepció tehát, miszerint mindenáron úgy kell alakítani, hogy gazdaságfejlesztő szerepét minél gyorsabban és minél hatékonyabban betölthesse, megkérdőjelezhetetlen érték. Nyilvánvalóan nekünk mint az oktatási ágazatnak több kérdésünk és vitapontunk van azzal kapcsolatban, hogy a szakképzés új útja hogyan írja majd fölül a tankötelezettségtől kezdve a közismereti tárgyak arányáig az eddigi oktatási rendszer nagyon sok pontját. Egyeztetünk, mind a két minisztérium érti az álláspontok különbségének az okait, és remélem, hogy nagyon komoly szakmai munkával sikerül ezeket a problémákat megoldanunk.


– Mik a tárca elképzelései a tanárképzést illetően?
– Ha pedagógus-életpályamodellben és a pedagógusszakma presztízsének emelésében gondolkodunk, akkor ezt nagyon fontos már az egyetemi képzésben megalapozni, hiszen lényegében itt dől el a következő generációk sorsa. Elképzeléseink szerint tehát már az egyetemen vonzóvá szeretnénk tenni a pedagógusképzést, elsősorban annak a színvonalával. Ez persze felveti a kérdést, hogy ha ma nemigen jelent presztízst pedagógus szakot választani, akkor mit tudunk elérni azzal, ha ezen még szigorítunk is? A következőt tudjuk elérni: ha a tanárképzés egy szakmailag és anyagilag is elismertebb pozícióba kerül, vagyis kiemelt ösztöndíjakhoz kiemelt minőségi ugrást párosítunk, akkor ez önmagában csábító lehet. Elképzelhető, hogy a magasabb bejutási követelménnyel az első években nem nő majd a részt vevők száma, de a színvonal és ezáltal nyilvánvalóan a pálya presztízse is emelkedni fog.


– Egyetért-e azzal az elképzeléssel, hogy a tantestület válassza meg az adott tanintézmény igazgatóját?
– Szakmai és oktatásirányítási szempontból ez így túlságosan leegyszerűsítő megközelítés. Egy lehetséges megoldás az volna, ha egyáltalán a pályázat benyújtásához olyan követelményeket támasztanánk, amely után már valóban a tantestületre lehetne bízni a döntést. Vagyis a pályázónak olyan elvárásoknak kellene megfelelnie, olyan képzettségűnek kellene lennie, esetleg olyan szakértői véleményeket kellene felsorakoztatnia, amely alapján megkérdőjelezhetetlenné válik a posztra való alkalmassága, és amikor már „csak” három valóban alkalmas személy közül kell választani, ezt már akár a tantestületre is bízhatnánk. Szakmai, munkatársi, erkölcsi, személyes szempontból nyilvánvalóan ők a releváns választók. Ugyanilyen súllyal kell azonban figyelembe venniük a helyi társadalmat vagy közösséget képviselő fenntartói oldalt is.


– Nemsokára napirendre kerül az ország 2011. évi költségvetése. Mik a tárca célkitűzései? Mikor tartaná sikeresnek a költségvetési egyeztetéseket? Várható-e a normatívák emelése, tervezik-e a kiegészítő normatívák szerepének a megerősítését? Lesz-e béremelés, ha igen, milyen mértékű és milyen keretek között valósul meg, illetve elképzelhető-e, hogy az életpályamodell egyes elemei is megjelennek már benne?
– Az életpályamodell elemei nem fognak megjelenni a jövő évi költségvetésben, hiszen az életpályának az egyébként a korábbi polgári kormány alatt kidolgozott elemekre épülő koncepciója még vita tárgyát képezi. A költségvetésben két pontra szeretnénk most koncentrálni. Az egyik a pedagógusbérek kérdése. A béremelés mértéke attól függ majd, hogy mennyit tesz lehetővé a jelenlegi gazdasági helyzet. Ezért a fő erőnket a normatívák emelésére összpontosítjuk, hiszen a normatívák az oktatás költségvetésének azon elemei, amelyek a legtöbb dolog alapját képezik az oktatási intézmények működésében. Itt két részre bontanám a kérdést: hosszú távon nem szeretnénk a számtalan kiegészítő és többletnormatíva rendszerét fenntartani, legfeljebb olyan támogatásokban, ahol ez hátrányos helyzetű vagy tanulási nehézségekkel küzdő gyerekekkel foglalkozó iskolákat vagy pedagógusokat érint. Hosszú távú koncepciónk az, hogy a normatívák helyett a bérköltségeket közvetlenül állami finanszírozás alá rendeljük. Ez a következő költségvetési évben még nyilván nem lesz így, de ezt elérni nagyon határozott szándékunk.

Varga Gabriella

 

Gloviczki Zoltán
1968. április 30-án született Budapesten, tanulmányait is itt végezte. Az ELTE Apáczai Csere János Gyakorlógimnáziumában érettségizett 1986-ban. Ugyanebben az évben az országos középiskolai tanulmányi versenyen latin és magyar nyelvből egyaránt országos IV. helyezést ért el, valamint megnyerte az országos Kazinczy-versenyt, így – egyéves, Lentiben letöltött sorkatonai szolgálatát követően – felvételi mentességgel kezdhette meg tanulmányait az ELTE BTK magyar–latin szakán, ahol egy évvel később a magyar helyett az ógörög, illetve levéltár szakot vette fel. Nyelvtanári diplomáját 1991-ben, levéltárosi képesítését 1992-ben szerezte. Egyetemi évei alatt az MTA Néprajzi Kutatóintézetének a megbízásából részt vett a magyarországi boszorkányperek szövegeinek kiadásában, valamint egy évig vezette a Magyarországi Piarista Rendtartomány Központi Levéltárának rendezését. 1999 és 2002 között az ELTE BTK Ókortudományi Doktori Iskolájában folytatott posztgraduális tanulmányokat. 1991 óta a budapesti Németh László Gimnáziumban főállású tanárként, osztályfőnökként, 1997-től a Pázmány Péter Katolikus Egyetem vezetőtanáraként, 1998 óta ugyanitt a latintanítás módszertanának tanáraként dolgozott. 2003-tól kezdve irányította a latin nyelv országos kerettantervének, megújult érettségi követelményrendszerének és vizsgarendjének kialakítását, vezette az ehhez kapcsolódó tanártovábbképzéseket. Tanári munkája mellett rendszeres résztvevője, előadója szakterülete tudományos konferenciáinak. Számos pedagógiai, tantárgypedagógiai és tudományos publikációja – önálló kötetek, tanulmányok, recenziók – jelent meg. Művész és művészet Ovidius életművében című doktori (PhD) értekezését 2006-ban védte meg, summa cum laude minősítéssel. Tagja az Ókortudományi Társaságnak, a Magyar Történelmi Társulatnak, a Cambridge Philological Societynek. Fontosabb kitüntetései: Kazinczy-díj (1986), Faludi Szilárd-díj (2005), Németh László-díj (2006). Hitoktatóként és felnőtt katekétaként 1996 óta a Káposztásmegyeri Szentháromság-plébánia munkatársa. Kinevezéséig a KDNP országos oktatási és tudományos bizottságának elnöke. A 2010 tavaszán alakult második Orbán-kormány közoktatásért felelős helyettes államtitkára. 1997 óta nős, felesége orvostanhallgató. Öt gyermek édesapja.

 

(c) Commitment Szolgáltató és Tanácsadó Kft., 2003-2009. Minden jog fenntartva.