2018. december 10., hétfő Judit napja

 

Archívum

 

Fordult a kocka

Mérgesedő vita a finanszírozásról, az óraszámokról, a bérekről

Néhány hónappal ezelőtt még a pedagógusok kötelező óraszámának csökkentése és az életpálya bevezetése volt napirenden. Azóta sokat változott a helyzet: ma a vita a kormányon belül és az érdekvédelmi szervezetekkel is az óraszámok emelésének mértékéről szól s bizonytalanná vált az új bérrendszer bevezetésének időpontja is. Megpróbáltuk áttekinteni a történteket, valamint hazai és nemzetközi kutatások eredményeire támaszkodva tágabb nézőpontból elemezni a vitában elhangzó érveket.

„Az életpályamodell feltételei mellett egyetért-e azzal, hogy a pedagógusok a törvényben megszabott heti munkaidő 80 százalékát kötelezően munkahelyi tevékenységgel töltsék, melyen belül az órarend szerinti foglalkozással lekötött óra nem lehet kevesebb, mint a jelenlegi kötelező óraszám, a szervezett nevelő-oktató munkához köthető valamennyi egyéb tevékenységre pedig az igazgató saját hatáskörében jelöli ki munkatársait?” Többek között erre a kérdésre is választ kellett adniuk az iskolaigazgatóknak, akiket Hoffmann Rózsa oktatásért felelős államtitkár keresett meg elektronikus levélben április végén.

A kérdőívezés nem volt előzmény nélküli, hiszen az ezt megelőző napokban, hetekben már vita alakult ki a kormányon belül, a Nemzetgazdasági Minisztérium (NGM) és a Nemzeti Erőforrás Minisztérium (NEFMI) között arról, hogy a Széll Kálmán-tervben megfogalmazott célok elérése érdekében milyen korrekciókra van szükség a készülő közoktatási törvényben.

A gazdasági tárca elképzelése szerint a „pedagógusok kötelező óraszámát átlagosan heti 28 órára szükséges megnövelni. Ezen belül az egyes pedagógus-munkakörökre differenciáltan is megállapíthatók az óraszámok”. Ez nyilvánvalóan azt is jelentené, hogy egyes tanárok óraszáma akár ennél is magasabb lehet. Mindez kiegészült azzal, hogy az NGM álláspontja szerint az életpályamodell elindítására sincs reális esély a 2014/2015-ös tanév előtt, azaz a kompenzáció is elmaradna. Az oktatási területért felelős minisztérium visszautasította a tervet, ugyanakkor az egyeztetéseket követően a hírek szerint egy kisebb mértékű, heti 24 órára való emelést már elfogadhatónak tartott volna, ha ehhez kapcsolódik ellentételezés is.

Ezt követte az iskolák megkeresése a kérdőívvel, ami éles vitához vezetett. Sőt május elején a Pedagógusok Szakszervezete (PSZ), a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete (PDSZ), a Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezete (MZTSZ), az Oktatási Vezetők Szakszervezete (OVSZ) és a Magyar Közoktatási és Szakképzési Szakszervezet (MKSZSZ) Ágazati Sztrájkelőkészítő Bizottságot hozott létre. A PDSZ és a PSZ megkérdezte tagságát is, a NEFMI kérdőívét felhasználva, és egészen más eredményre jutott a felvetések támogatását illetően, mint a tárca.

 

Két kérdés támogatottsága a különböző kérdezők esetében

 

 


Támogató válaszok aránya %


 


NEFMI


PDSZ


PSZ


Az életpályamodell feltételei mellett egyetért-e azzal, hogy a pedagógusok a törvényben megszabott heti munkaidő 80%-át kötelezően munkahelyi tevékenységgel töltsék, melyen belül az órarend szerinti foglalkozással lekötött óra nem lehet kevesebb, mint a jelenlegi kötelező óraszám, a szervezett nevelő-oktató munkához köthető valamennyi egyéb tevékenységre pedig az igazgató saját hatáskörében jelöli ki munkatársait?


51,8%


2,1%


5,1%


Egyetért-e azzal, hogy a pedagógusok megtartott tanóráinak kötelező száma tanított szakjaitól, csoportjainak létszámától vagy egyéb szempontoktól függően differenciálható legyen?


18%


55,4%


16,4%


Megjegyzés: a NEFMI és a PDSZ lezárta a válaszadást, a PSZ esetében a május 21-i állapot olvasható

 

A NEFMI szerint a két felmérés nem hasonlítható össze, mert míg az ő kérdőívükre egy intézményből csak egy választ lehetett küldeni, addig a PDSZ mérésénél ezt egy-egy iskolából többen és akár többször is megtehették. Bár a megközelítés nem éppen a pedagógusok iránti bizalomról szól, az észrevételben lehet igazság, mindez azonban nem változtat azon, hogy a NEFMI felmérése – más módszertani problémák miatt – szintén nem tekinthető reprezentatívnak.

A szakszervezetek rosszallását kiválthatta a minisztérium – a legfinomabban szólva – ellentmondásos kommunikációja is. Közleményükben úgy próbálták védeni a mindössze kétnapos válaszadási határidőt, illetve azt, hogy csak az intézmények vezetőit kérdezték meg, hogy „az igazgatók maguk is pedagógusok, továbbá a demokratikus intézményvezetés gyakorlatához hozzászokott vezetők ritkán mondanak véleményt a tanári kar megkérdezése nélkül”. Ettől azonban jócskán eltérő szándékot mutat a szakterület felelősének egyik nyilatkozata, aki szerint azért adtak szűk határidőt, hogy „az iskolaigazgatók ne tudjanak tájékozódni, és ne befolyásolja őket a média, a szakszervezetek vagy a tantestület. Nem akartuk, hogy politikai, közösségi vagy szervezeti vélemény jelenjen meg.”

Mindez azért is kevéssé érthető, mert önmagában az, hogy a pedagógusok – a kérdésben megfogalmazott elveknek megfelelően – munkaidejük 80%-át töltsék az óvodában, iskolában, nem kellett volna, hogy vihart kavarjon. Ma ugyanis lényegében ez a gyakorlat: a tanárok napi öt-hét órát munkahelyükön töltenek, s kötelező óráik felett rendszeresen vagy alkalomszerűen (például helyettesítés) a vezető megbízása alapján túlórákat is vállalnak kötelező óraszámuk felett. A felháborodást így – a tárca szokatlan eljárása mellett – az válthatta ki, hogy a kérdésből sokan azt olvasták ki, a szabály megalkotása mögött a túlórákért való pluszpénz megvonásának szándéka áll.

Az iskolai foglalkoztatás egészét, benne a kötelező óraszámokat az elmúlt másfél évtizedben ritkán kezelték valódi szakmai kérdésként a kormányok, az ilyen döntéseket sokkal inkább szimpla gazdasági megfontolás (költségcsökkentés) vagy politikai ok (a pedagógusok jóindulatának megnyerése) motiválta. Utóbbira példa a Medgyessy-kormány 2002-es óraszámcsökkentése, amihez ráadásként jelentős fizetésemelés is kapcsolódott, előbbire a Gyurcsány-kormány által 2007-ben minden ellentételezés nélkül végrehajtott munkaidő-növelés. Az egyetlen szakmailag átgondolt döntést egyébként éppen az előző polgári kormány hozta meg, amikor Pokorni Zoltán javaslatára egyszerre emelték a kötelező órák számát (10%-kal) és ennek elismerésére a fizetéseket (20%-kal).

Pedig a problémák és a szükséges változtatások iránya is ismert. Nemzetközi összehasonlításban ugyanis valóban alacsony a magyar pedagógusok kötelező óraszáma, miközben a pedagógusok többsége túlterheltségről számol be, nem is alap nélkül. Ugyanakkor önmagában az óraszámok ide-oda tologatása nem hozhat megoldást, mert a tanárok terhelését sok más tényező is befolyásolja. Éppen úgy, ahogy az oktatás költségeiben is csak az egyik elem az óraszám. Ezért általában kellene az iskolai feladatokat áttekinteni, s azokhoz a megfelelő végzettségű szakembereket – a jelenleginél nagyobb arányban nem pedagógus végzettségűeket – hozzárendelni. Ez alkalmat adna a költségeket meghatározó elemek vizsgálatára és a szükség szerinti változtatásokra.

Az Education at a Glance 2010-es kötetében található azon tényezők szerepének elemzése, amelyek befolyásolják az egy gyerekre jutó oktatási költségek alakulását. Négy elemet jelöltek meg – az osztályok, csoportok létszámát, a gyerekek számára biztosított finanszírozott tanítási időt, a tanárok óraszámát és a kereseteket –, s ezek alapján mutatták be, hasonlították össze az egyes országok helyzetét, megközelítését. Magyarország esetében jól látszik, hogy valamennyi a költséget meghatározó elem – akár olcsóbbá, akár drágábbá teszi az oktatást – lényegesen nagyobb, mint a legtöbb országban, miközben GDP-arányos ráfordításaink az OECD átlaga körül alakulnak. Nagyon leegyszerűsítve: sok tanár, alacsony óraszámban és alacsony bérért tanít viszonylag kisméretű csoportokban, s a gyerekek számára biztosított tanítási idő is kevesebb, mint másutt. Hozzánk hasonlóan kilóg a sorból például Korea, ahol azonban nem a tanárok száma, hanem magas bérük az, ami a költségeket növeli, s ami ezt ellensúlyozza, az a tanárok magasabb óraszáma és az osztálylétszámok nagysága. Magyarországon tehát adott annak a lehetősége, hogy akár azonos ráfordítás esetén is jelentősen lehessen növelni a pedagógusok bérét, amennyiben más befolyásoló elemeket megváltoztatunk. A kérdés tehát nem az, van-e mód változtatni, emelni a béreket, hanem az, hogyan, milyen feltételek biztosításával tehető ez meg úgy, hogy a tanárok munkája, terhelése ne több, hanem más belső tartalmú legyen.

A pedagógusok terhelésének nemzetközi összevetése a rendkívül változatos szabályozás miatt nem könnyű: a munkaterhelés mértékét a munkaidő, illetve a közvetlen tanítási idő csak részben határozza meg, sok más szempont is érvényesül. Az Education at a Glance összehasonlítása szerint a magyar pedagógusokra az OECD átlagánál kevesebb diák jut, és az is egyértelmű, hogy a magyar tanítók, tanárok éves nettó osztálytanítási óraterhelése, kötelező óraszáma valamennyi iskolafokon jelentősen elmarad a nemzetközi átlagtól.

A magyar pedagógusok terhelését – a szaktárca és a PDSZ megbízásából – 2010 tavaszán vizsgálta a TÁRKI–TUDOK Zrt., melynek során 148 iskola 2783 tanítójának, illetve tanárának, valamint 100 óvoda 570 óvodapedagógusának munkaterhelését mérték fel és elemezték önbevallásos időmérlegek alapján (lásd: Új Katedra, 2010. május–június).

A Pedagógus 2010 címet viselő kutatás eredménye szerint a tanárok átlagosan 51 órát dolgoznak hetente, aminek 40 százalékában közvetlenül a tanulókkal foglalkoznak (osztálytermi munka, korrepetálás, szakkör stb.), a munkaidő körülbelül 25-25%-át fordítják felkészülésre és értékelésre, illetve adminisztrációra. A terhelés ugyanakkor jelentősen szóródik: a tanárok 5%-a kevesebb, mint 35 óra munkáról számolt be, míg közel 20% azok aránya, akik saját bevallásuk szerint heti 60 vagy ennél is több órát dolgoznak. Az óvodapedagógusok valamivel kisebb, heti 46,2 órás terhelésről számoltak be, ugyanakkor esetükben is nagy a szóródás: több mint 10%-uk hetente 55 órát vagy ennél is többet fordít munkájának elvégzésére, míg a 35 óránál kevesebb munkaidőről beszámolók aránya megegyezett a tanítók, tanárok esetében tapasztalttal. Az óvodákban dolgozók ugyanakkor munkaidejük lényegesen nagyobb részét, átlagosan heti 27,5 órát töltenek a gyerekek között, felkészülésre a munkaidő 10%-át fordítják, míg 15%-át olyan feladatokra, mint a gyermekek kísérése, a szülőkkel való kapcsolattartás vagy az adminisztrációs feladatok.

Ezen adatok alapján nem meglepő, hogy a terhelés mértékét a tanárok többsége túlzónak érzi, súlyos problémaként határozták meg a terhelés egyenlőtlen elosztását, s hiányolták a munkájukat segítő alkalmazottakat. A legjelentősebb túlterhelésről a vezetők, az osztályfőnökök és a munkaközösség-vezetők számoltak be.

Mindez összecseng a nemzetközi összehasonlításból nyerhető információkkal, s egyértelműen alátámasztja, hogy változtatásra szorul az intézmények belső munkamegosztása, munkaerő-gazdálkodása. A magyar iskolákban jóval több osztálytermi tanár és technikai dolgozó, karbantartó jut 1000 tanulóra, mint az OECD-országok vagy az EU19 átlaga, viszont nagyon kevés a pedagógiai asszisztens, hiányoznak a segítő szakemberek és kevés a (közép)vezető.

A túlterheltséget jelentősen csökkenthetné, ha azoknak a feladatoknak egy részét, amelyek nem tekinthetők szorosan szakmai jellegűeknek (kísérés, adminisztráció, asszisztensi munka stb.), átvállalnák a pedagógusoktól, illetve lennének olyan szakemberek (pszichológusok, szociális munkások, fejlesztőpedagógusok) az iskolákban, óvodákban, akik rendelkeznek egyes speciális szaktudást igénylő feladatok ellátásához szükséges ismeretekkel. Egy ilyen változtatás ugyanakkor természetesen azt is jelenti, hogy kevesebb pedagógusra lehet szükség, igaz, a pályán maradók valóban a képzettségüknek megfelelő feladatokkal foglalkozhatnának, és növekedhetnének a fizetések is.

Érdekes részeredménye a kutatásnak, hogy a teljes idejű osztálytermi munkát végző pedagógusok között azok terhelése magasabb, akik valamilyen órakedvezménnyel rendelkeznek. Ez a kutatók szerint azt jelzi, hogy az órakedvezmény nem feltétlenül eredményezi azt, hogy célzott szakmai feladatokra több idő jut, sok esetben a pedagógusok jövedelmük emelése érdekében, túlóradíjért extratanítást végeznek ebben az időben alacsony jövedelmük kiegészítése érdekében.

Ennek tükrében is érdemes a NEFMI kérdéssorában tesztelt megoldást vizsgálni és összevetni a – nem túl sok – nemzetközi összehasonlításból nyerhető információval. Amelyik ország esetében az intézményben kötelezően letöltendő munkaidőről rendelkezésre áll adat, ott ez az idő meglehetősen magas, a pedagógusok a kötelező tanóráikon kívül további munkájuk jelentős részét is ott végzik el. Minden országban feladat a tanítási órák megtartásán, illetve az ezekhez kapcsolódó felkészülésen és értékelésen túl más tevékenységekben (felügyelet, helyettesítés, mentorálás) való részvétel is, jelentős eltérések tapasztalhatók azonban azon a téren, hogy ezekért részesülnek-e, s ha igen, milyen juttatásban. A helyettesítések honorálását illetően például többségben vannak azok az országok, ahol ezért nem jár külön pénz. Hasonló a helyzet a tanárjelöltek és pályakezdők támogatása esetében is, ami az országok felében – többnyire valamilyen szakmai tapasztalathoz kötve – kötelező feladat, s legtöbbször nem jár érte díjazás.

Ezzel szemben a Pedagógus 2010 kutatásban megkérdezett pedagógusok inkább örülnének egy olyan differenciált bérrendszernek, amely a teljesítményen alapulna. A kutatás készítői szerint egy ilyen illetményrendszer, életpályarendszer alapja egy szakmai konszenzuson alapuló értékelési mechanizmus kell hogy legyen. A kutatás szerint a magyar pedagógusok túlterheltségét nem a – nemzetközi összehasonlításban nem magas – kötelező óraszámok okozzák, ugyanakkor amennyiben az óraszámok változtatása nem kapcsolódik differenciált bérezéshez, az jelentős feszültséget eredményezne a rendszerben: az igényes pedagógusok ugyanis továbbra is túlterheltek lesznek.

A jó megoldás az oktatási intézmények munkamegosztásának újragondolása, egy ehhez kapcsolódó differenciált bérrendszer bevezetése lehetne. Ennek kapcsán, részben ennek fedezetéül újra kellene gondolni a tanév rendjét, a tanulásszervezési módokat. Más oldalról megfontolandó az is, kíván-e, képes-e a kormány több finanszírozott oktatási, nevelési időt biztosítani a tanulók számára, ami az esélyek kiegyenlítését is szolgálhatná. Ha igen, akkor érdemes elgondolkodni egy elnyújtott, egyenletesebb terhelést lehetővé tévő, hosszabb tanítási év esetleges bevezetésén, az egész napos iskola elterjesztésén vagy akár az általános iskola kilenc évfolyamossá tételén.

 

 

(c) Commitment Szolgáltató és Tanácsadó Kft., 2003-2009. Minden jog fenntartva.