2020. február 27., csütörtök Edina napja

 

Archívum

 

Heltai Miklós: Az igazi kompetencia

 

Korunk egyik pedagógiai varázsszava.

A tanulással kapcsolatban például akkor használják, amikor – döntési helyzetben lévő oktatáspolitikusok – nem tudják, vagy nem akarják pontosan megmondani, mi is a szándékuk valójában. Mivel azt mégsem lenne illendő mondani – pláne pedagógusnak vagy oktatási szakembernek –, hogy az iskolában nem fontos, esetleg nem is kell tanulni, hát azt mondják: kompetenciára kell szert tenni, ez a tanulás lényege. Értse aztán ebből ki-ki azt, amit jónak lát, és többnyire azt látják jónak, hogy a tárgyi tudás nem lényeges.

Magam azt ajánlom, hogy a fogalom eredeti latin jelentése alapján a kompetenciát tartsuk illetékességnek, jogosultságnak, szakértelemnek, mert akkor rögtön világossá válik az is: illetékességet, jogosultságot egy adott műveltségi anyag kezelésében csak kemény tanulás árán lehet szerezni, s ezzel egyúttal szakértelemhez jutunk hozzá. Az alkalmazott tudás aztán már sok mindenre képesíti a növendéket: feladatok megoldására, önálló kutatásra – arra azonban még nem, hogy tankönyvet írjon, tanterveket állítson össze. Kompetenciájának nagykorúsításához még sok egyéb területen is kompetenciát kell az ilyesmihez szerezni (például: pedagógiában, lélektanban, kulturális antropológiában stb.).

Az illetékességet, jogosultságot, szakértelmet más területeken is így lehetséges megszerezni: a gyermekifjú tanul, gyakorol, a tanultakat alkalmazza, mindaddig, amíg kompetenciája ki nem alakul például a közéletiség megéléséhez. Ehhez nagyon jó út vezet a diákjogok gyakorlásán, az iskolai közéletben való részvétel gyakorlóterepén keresztül, hiszen a diák abban dönthet, egyetérthet, amiben már kompetens, s véleményezhet abban, amiben még nem – hogy így szerezze meg a nagykorúsága idején őt megillető jogokhoz a kompetenciát!

A kérdés persze az, hogy miben is kompetens a kisgyermek, a serdülő, a fiatal felnőtt, azaz a diákember – hatéves korától az érettségiig. A válasz kézenfekvőbb, mint gondolnánk. Döntési kompetenciával rendelkezik például a tanulás kérdéseiben, döntésén múlik, miként és hogyan teszi azt (bár ezekhez a döntésekhez is szükséges a felnőtt segítség), s viselnie kell mindennek a következményeit is. Egyetértési kompetenciája is van – teljesítménye igazságos elbírálásában. A pedagógiai alapismeretekhez tartozik, hogy az értékelésbe a tanulót be kell vonni, mert igazságérzete nem szenvedhet csorbát azon, hogy a tanár értékítéletét egyoldalúan nyilatkoztatja ki (ha nagyon muszáj ezt a kompetenciát nevén nevezni, hát mondjuk a minden embert megillető empatikus kompetenciának). Amiben viszont még nem lehet kompetens, mert hiányoznak egyrészt a tudáselemek, másrészt az alkalmazás képessége, az illetékesség, harmadrészt a jogosultság, abban nem illetékes sem egyetérteni, sem dönteni. Márpedig – remélem – nem kell hosszasan bizonygatni, hogy egy oktatási intézmény pedagógiai programjának megalkotása olyan ismereteket és kompetenciákat igényel, amelyekkel a tanulók már életkoruknál fogva sem rendelkezhetnek. És voltaképpen ugyanez a helyzet a közoktatásban rendszeresített egyéb alapdokumentumokkal is. Szervezeti és működési szabályzat, házirend: olyan átfogó pedagógiai, jogi, közigazgatási stb. ismeretek és azokban való jártasságok szükségeltetnek megalkotásukhoz, amelyekkel még – sajnos – a pedagógusok sem rendelkeznek teljes körűen, a tanulók azonban semmiképpen nem, így az elfogadásukhoz biztosított tanulói-diákönkormányzati egyetértési jogok a közoktatási intézményekben nem voltak egyebek Potemkin-demokráciánál: a diákok becsapása kvázi joggyakorlással. (Ami nem jelenti azt, hogy egy-egy területen nem kellene figyelembe venni a diákok igényeit, lehetőségeit, véleményét, ehhez azonban bőven elegendő a javaslattételi – véleményezési jog, no meg a pedagógusok empátiája.)

A dolog főleg azért volt kártékony, mert a valódi kompetenciák helyett álkompetenciákkal „ajándékozta meg” a tanulóifjúságot, megakadályozva ezzel, hogy valódi terepükön, amelyen valóban kompetensek, szerezzék meg kompetenciájuk nagykorúságát. S ha valaki megkérdezné, hogy mi hát az ő valódi terepük, akkor keresse meg a választ a pedagógiai kézikönyvekben: aktív részvétel saját közösségi életük megszervezésében, a tanulás mesterfogásainak elsajátításában. Ezekben pedig minden normális pedagógus segíteni szokta diákjait, ki szokta kérni véleményüket, hiszen ez valóban alaptétele a demokráciának: nihil me sine me – semmit rólunk nélkülünk. Ám mindez nem igényel illetéktelen egyetértési és döntési jogosítványokat. Az iskolát tudniillik – többek között – azért „találták ki”, hogy idősebb, már kompetens személyek dialógust folytassanak ifjabb, még nem kompetens személyekkel, hogy azok kompetenciája is kialakulhasson a folyamat végére (lásd Friedrich Wilhelm Kron: Pedagógia, Bp., Osiris, 2003.).

Ne sajnálja hát senki, hogy az új közoktatási törvény koncepciója helyükre teszi a szereplők, köztük a diákok jogosítványait – kompetenciájuknak megfelelően.

Heltai Miklós

nyugalmazott gimnáziumi igazgató,

a Közoktatás-politikai Tanács tagja

 

 
(c) Commitment Szolgáltató és Tanácsadó Kft., 2003-2010. Minden jog fenntartva.