Jelentős eltérések a pedagógusok terhelésében
A TÁRKI-TUDOK kutatói szerint sem növelni, sem csökkenteni nem célszerű a kötelező óraszámokat
Pedagógus 2010 munkacímmel készített kutatást a közoktatásban dolgozó pedagógusok terheléséről a TÁRKI-TUDOK Zrt. A 2010 márciusában zajló adatgyűjtésre és -feldolgozásra az Oktatási és Kulturális Minisztérium és a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete megbízásából került sor: 148 iskola 2783 tanítójának, illetve tanárának, valamint 100 óvoda 570 óvodapedagógusának munkaterhelését vizsgálták.
A kutatás eredménye szerint a pedagógusok saját bevallásuk szerint egy héten átlagosan 51 órát dolgoznak. Teljes munkaidejük mintegy 40 százalékát teszi ki a tanítás (osztálytermi munka 18,5 óra, illetve korrepetálás, szakkör 1,9 óra), az idő egy-egy negyedét fordítják felkészülésre és értékelésre, illetve adminisztrációra, a fennmaradó rész szakmai fejlődésüket szolgálja. Az adatokból kitűnik, hogy a pedagógusok heti terhelése – amely egyébként nem tér el érdemben külföldi tapasztalatoktól – jelentősen szóródik. Minden huszadik pedagógus kevesebb mint 35 órát dolgozik, 17 százalékuk ugyanakkor 60 órát vagy ennél is többet. Nem meglepő, hogy az országos oktatáspolitika kritikája után a második legnagyobb problémaként jelölték meg a munkaterhelés mértékét. Ennek nagyságát 57 százalékuk érzi gondnak, 43 százalékuk a terhelés egyenlőtlen elosztását vetette fel problémaként, s közel ennyien, 39% hiányolta munkahelyéről a pedagógusok munkáját segítő alkalmazottakat. A leginkább terhesnek érzett munka, „nem szeretem” feladat az iskolai adminisztráció.
A legjelentősebb túlterhelésről a vezetők, az osztályfőnökök és a munkaközösség-vezetők számoltak be. Különösen a teljes állású vezetők és a teljes munkaidőben dolgozó, de tanítással csak részmunkaidőben foglalkozók terhelése magas, átlagosan 54,5 óra. Érdekes részeredmény, hogy a teljes idejű osztálytermi munkát végző pedagógusok között azok terhelése magasabb, akik valamilyen órakedvezménnyel rendelkeznek. Ez a kutatók szerint azt jelzi, hogy az órakedvezmény nem feltétlenül eredményezi azt, hogy célzott szakmai feladatokra több idő jut, sok esetben a pedagógusok jövedelmük emelése érdekében, túlóradíjért extratanítást végeznek ebben az időben.
A tanítás után az órára készülés, a tanulók értékelése és más szakmai tevékenységek töltik ki a legtöbb időt. A fiatalabb és a pályakezdő, 30 évesnél fiatalabb pedagógusok átlagosan heti 10,4 órát fordítanak ezekre a feladatokra, míg 50 évesnél idősebb kollégáik csupán 7 órát. Hasonlóan jelentős az eltérés a férfiak és a nők között: előbbiek heti 6,7 órát, utóbbiak közel 20 százalékkal több időt, 8,3 órát használnak fel erre a célra. A felkészülésre fordított idő az általános iskolai és az érettségit adó intézményekben dolgozók körében a legmagasabb (8,7 óra) és a kizárólag szakiskolaként működő intézmények pedagógusai esetében a legalacsonyabb (5,3 óra). Az adatok ugyanakkor azt is jelzik, hogy a halmozottan hátrányos helyzetű diákok arányának emelkedésével, a felkészüléshez szükséges idő is megnövekszik.
Dolgozatjavításra, szöveges értékelésre a heti munkaidejük 7 százalékát fordítják a tanítók és a tanárok. A nők e feladatokra is valamivel több időt szánnak, mint férfi kollégáik, a pályakezdők munkaterhelésében ugyanakkor kisebb arányt foglal el ez a tevékenység, mint a hosszabb ideje tanítóknál. Az intézménytípusokat vizsgálva azt látjuk, hogy erre a szakmai feladatra az érettségire felkészítő intézményekben jut a legtöbb idő, míg a szakiskolákban a legkevesebb. Aggasztó, hogy az adatok alapján az ingyenesen étkező, illetve a halmozottan hátrányos helyzetűek növekedésével párhuzamosan jelentősen csökken az értékelésre fordított, fordítható idő.
Az óvodapedagógusok heti 46,2 órás terhelése – az önbevallások alapján – elmarad a tanítók, tanárok esetében mérttől. Esetükben is jelentős a szóródás: minden kilencedik pedagógus számolt be arról, hogy hetente 55 órát vagy ennél is többet fordít munkájának elvégzésére, az alulterhelt, heti 35 óránál kevesebbet dolgozó óvodapedagógusok aránya a felmérésben 5,3 százalék volt.
A válaszadók átlagosan heti 27,5 órát töltenek közvetlenül a gyerekek között, 4,1 órát fordítanak az előkészületekre és összesen 6 órát töltenek ki az olyan feladatok, mint a gyermekek kísérése, a szülőkkel való kapcsolattartás vagy az adminisztrációs feladatok. Saját szakmai fejlesztésükre (továbbképzés, önképzés) átlagosan heti 5,8 óra jut, s jelentős időt kötnek le a feladatok menedzselésével kapcsolatos tevékenységek.
A túlterheltség érzése – hívják fel a figyelmet a kutatók – nemcsak a munkaidő hosszától függ. Befolyásolja azt a társadalmi elismerés hiánya, a „nem szeretem”, döntően adminisztrációs feladatok növekedése, az egyenetlen terhelés vagy éppen a kiszámíthatatlan (oktatáspolitikai) változásokhoz való alkalmazkodás kényszere. „A pedagógusoknak ez az életérzése világjelenség és nagyrészt a pedagógusszakma kiterjesztett szerepfelfogásából ered” – zárul a kutatás vezetői összefoglalójának első része.
A kutatás adatai és más hasonló külföldi mérések alapján az eredmények összegzői sem a kötelező óraszámok emelését, sem azok csökkentését nem tartják célszerűnek. Véleményük szerint az óraszámok emelését azért tartanák rossz döntésnek, mert úgy látják, az a minőségi munkához szükséges egyéni felkészüléstől és az értékeléstől vonná el az időt. A kötelező órák számának csökkentését szintén nem tartják kívánatosnak. Egyrészt mert az nemzetközi összehasonlításban nem magas, és a pedagógusok sem ezt tekintik túlterheltségük legfontosabb okának, a kötelező óraszámok csökkentése – nemzetközi tapasztalatok alapján – nem csökkentette a terhelést. Másrészt úgy vélik, ha az óraszámok változása nem kapcsolódik differenciált bérezéshez, az jelentős feszültséget eredményezne a rendszerben: az igényes pedagógusok ugyanis továbbra is túlterheltek lesznek, míg azok leterheltsége, akik csak a minimumra törekszenek, jelentősen csökken.
A jelentés készítői úgy látják, a pedagógusok örülnének, ha a bérrendszer differenciáltabb lenne és a teljesítményen alapulna, aminek kialakítása hosszú, alapos munkát igényel. Az ilyen illetményrendszer, életpályarendszer alapja pedig egy szakmai konszenzuson alapuló értékelési mechanizmus kell hogy legyen. Szükségesnek látják a munkahelyi hatékonyság szintjének emelését is, amelyhez egyaránt szükséges a munkahelyi vezetők önállóságának és felkészültségének növelése. Változtatásra szorul az intézmények belső munkamegosztása, munkaerő-gazdálkodása. A magyar iskolákban több pedagógus, technikai dolgozó és adminisztratív dolgozó jut 1000 tanulóra, mint az OECD-országok átlaga, viszont nagyon kevés a pedagógiai asszisztens, hiányoznak a segítő szakemberek, nincs középvezetői réteg. A pedagógusok túlterheltség-érzetén sokat javítana, ha azoknak a feladatoknak egy részét átvállalnák tőlük, amelyek nem tekinthetők szorosan szakmai jellegűeknek, illetve azokat, amelyek egyéb speciális szaktudást igényelnek. Az adminisztrációs terhek csökkentését az IKT-eszközök alkalmazása is jelentősen előmozdíthatja. Mindez ugyanakkor felveti azt is, hogy a pedagógiai asszisztensek és a segítő szakemberek számának növelésével egyidejűleg kevesebb pedagógusra lehet szükség, igaz, a pályán maradók számára nagyobb lehetőség nyílik a magasabb jövedelem megszerzésére.
Bizonyos tabukat is érdemes végiggondolni, vélik a vizsgálatban részt vevő kutatók: újra lehetne gondolni a tanév rendjét, a tanulásszervezési módokat. Megfontolandó az elnyújtott, egyenletesebb terhelést lehetővé tevő, hosszabb tanítási év és az egész napos iskola elterjesztése. A rövidebb nyári szünet nem feltétlenül osztálytermi tanítást jelentene, erre az időszakra lehetne időzíteni a továbbképzéseket vagy a hátrányos helyzetű gyerekek felkészítő, fejlesztő táborait. Az elnyújtott tanítási év mellett szóló érveket erősítik azok a kutatások, amelyek arra hívják fel a figyelmet, hogy az eltérő családi hátterű gyerekek nagyon eltérő ütemben fejlődnek, és az olló éppen a hosszú szünetek idején nyílik szét jelentősen.
(célia)
